Bár joggal gondolhatjuk, hogy a tavasz legelső hírnökei a kikeleti hóvirágok (Galanthus nivalis), de a Bükkben a virágzási idejét tekintve sok esetben nem maradnak el tőlük a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) egyedei sem.

A színpompás hunyorok többségét az ember már régóta kertészetekbe vonta, több fajuk mostanában hozza szebbnél-szebb virágait. Talán nem mindenki tudja, hogy nálunk őshonosan is előfordulnak hunyor-fajok, jelen írásban a Bükkben is élő pirosló hunyort mutatjuk be.

Virágzó pirosló hunyor gyertyános-tölgyes élőhelyen Felsőtárkánynál (fotó: Schmotzer András)

Jelen ismereteink alapján 20-22 hunyorfaj ismert a világon, melyek elterjedése Eurázsiára szorítkozik. Csak pár fajuk fordul elő Távol-Keleten, a többségük Kelet-Európa, a Balkán és a Mediterrán térség hegyvidékeinek a lakói. A faj tudományos nemzetségneve (Helleborus) az ógörög ’helléboros’-ból származik, melynek első tagja (’elein’ ) sérülést, míg a második (’bora’) ételt jelent. Ez már utal valamelyest a fajok mérgező voltára. A faj angol nevei igencsak megtévesztők, mert egyes fajaikat „téli rózsának” (Winter rose), „karácsonyi rózsának” (Christmas rose) vagy „böjti rózsának” (Lenten rose) nevezik, holott ők nem a rózsafélék, hanem a boglárkafélék családjába tartoznak. Furcsa, hogy egy ilyen növény ünnepli Krisztus születését, mivel a nemzetség szinte összes tagja erősen mérgező. A négy klasszikus mérgező növény egyike, a nadragulya (Hyoscyamus), a bürök (Conium) és a sisakvirág (Aconitum) mellett. A hunyorok elsősorban egy szívre ható, digitálisz-szerű glikozidot (un. helleboreint) tartalmaznak.

A hunyorok használata az i. e. 1400-ig nyúlik vissza, amikor tisztítószerként használták, annak érdekében, hogy az „megtisztítsa az elmét minden perverz szokástólt”. Az ókori görögöktől kezdve a középkoron át dokumentálták a hunyorok felhasználását. Használták állati betegségek esetén, állatok megáldására és a gonosz szellemektől való megóvására. De „a melankóliától való megtisztításra és a szív felvidítására” is szolgált, sőt egy babona szerint még arra is szolgáltak, hogy láthatatlanná tegyék az embert!

A hunyorfajok itt leírt „háziorvos és gyógyszerész által nem ajánlott” felhasználását nem javasoljuk a kedves olvasóknak több szempontból sem. E mérgező növények mindhárom hazai faja védett, valamint elterjedésük jelentős része védett természeti területhez köthető. A három hazánkban is előforduló hunyorfaj szép példáját mutatja földrajzi helyettesítésre (vikarizmusra). Míg az illatos hunyor (Helleborus odorus) Dél-Dunántúl keleti részén, a kisvirágú hunyor (H. dumetorum) a Dunántúli-középhegységben, valamint a Nyugat-Dunántúlon és a Dél-Dunántúl nyugati felén él, addig a pirosló hunyor (H. purpurascens) csak az Északi-középhegységben és a Pilisben él.

A fekete hunyor nevét természetesen nem a virág színéről, hanem az áttelelő fekete gyöktörzséről kapta (fotó: Táborská Jana)

Bükki túráink során csak pirosló hunyorokkal találkozhatunk, melyek enyhe teleket követően akár már februárban is virágot bonthatnak. Többféle élőhelytípusban is előfordulnak, az üde lomberdőktől (bükkösök és gyertyános-tölgyesek), patakparti ligeterdőkön át a hegyi rétekig. Legnagyobb tömegben elsősorban mészkövön, sziklaerdőkben fordulnak elő. Ha valaki egy hosszabb (10 kilométeres) túrát tesz meg mostanában biztosan találkozhat velük a turistautak mentén is!

Ismerjük meg kicsit közelebbről a növényünket is. Vaskos gyöktörzséből tavasszal hozza ki virágait, ezzel egyidőben a leveleit is. A szár csúcsán murvalevelek fejlődnek majd ezek hónaljában fejlődnek a virágok, melyek kezdetben felállók, majd fejlődésük során bókolóvá válnak. Nagyméretű (15-20 cm-t is elérő) levelei egészen ősz végéig feltűnőek, ezek hosszú nyelűek, ölbefogottak. A virágok felépítése mindenképp’ figyelmet érdemel. A bíborpiros színű „virág” (innen kapta a tudományos fajnév a „purpurascens” jelzőt) valójában a növény feltűnő csészéje, mely sokáig, a termések beéréséig megmarad. A párták valójában elcsökevényesednek és apró mézfejtőkké alakultak, melyek a rovarok (méhek, poszméhek) odacsábitásáért felelősek. Feltűnő a sok – spirálisan elhelyezkedő – porzólevél. A fennmaradó bíborpiros csésze védelmében érnek be a csokrosan fejlődő hosszúkás tűszőtermések, melyek a magokat rejtik. A magok sem maradnak el a trükközésben, külső felszínükön, a köldök táján kocsonyás, ragadós-szivacsos, magas olaj és fehérjetartalmú képződményeket (un. elaioszomákat vagy magszemölcsöket) fejlesztenek, melyek odavonzzák a hangyákat (és talán a csigákat is), amik a magvakat széthurcolják.

A pirosló hunyor közeli virágfotóján jól láthatók a spirálisan fejlődő porzólevelek, középen a magházzal és oldalt körben

a kürt alakú mézfejtők, amik a rovarok odacsábításáért felelősek (fotó: Schmotzer András)A rokonfajok közül kertekben leginkább a fekete hunyort (H. niger) és a pirosló hunyorra nagyban emlékeztető keleti hunyort (H. orientalis) lehet megtalálni. Utóbbi fajnak a levelei mindig örökzöldek, míg a bükki növényeink télre visszahúzódnak. A fajok igen gyakran kereszteződnek, így számos szín és formavilágú hunyor változat jöhet létre. A természetben előforduló hazai hunyorok mind védettek, gyűjtéssel ne veszélyeztessük őket. Inkább elő a fényképezőgéppel és gyönyörködjünk bennük és az őket látogató rovarokban!

A keleti hunyor hibrid az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem botanikus kertjében (fotó: Táborská Jana)

Írta: Schmotzer András – kutatási szakreferens

A cikk borítóképét készítette: Potyó Imre (Hunyorgó)