A bölömbika a gémfélék családjának egy különleges képviselője, mely életmódjában és megjelenésében is különbözik a többi gémfélétől, nem beszélve a különleges hangjáról, melynek a nevét is köszönheti. A régebbi időkben előforduló népi nevei – vízibika, nádibika, dobosgém, vízibornyú -, is a hangjára utalnak.

A család telepesen költő fajaitól eltérően magányosan fészkel, jellemzően a sűrű nádasokban. Fészkelőhelyének környékét nemigen hagyja el, ezt a területet használja táplálékszerzésre is. Az étlapján a halak mellett békák, gőték és vízirovarok is szerepelnek, de akár madárfiókát és pockot is zsákmányol. Csőre testarányosan még a bakcsóénál is rövidebb, a legkisebb a gémfélék közül.

Fotó: Palcsek István Szilárd

Habár nem túl ritka fajról van szó, mégis csak elvétve kerül szem elé. A magányos életmódja és a sűrű nádasokban való tartózkodása mellett az álcázásnak is nagymestere a bölömbika. A nádhoz és egyéb száraz növényzethez idomuló rejtőszínét kombinálja a mozdulatlan testtartásával, miközben nyakát kinyújtva, csőrét az ég felé emeli. Sokszor csak jellegzetes hangja árulja el jelenlétét egy-egy élőhelyen.

Vonuló madárként a telet a mediterrán országokban, vagy Afrikában tölti. Állományának nagy része március és október között tartózkodik hazánkban. Időnként előfordul, hogy Magyarországon is áttelel, ahogyan a korábbi években Kardoskúton is volt erre példa.

Idén március hatodikán figyelték meg az első példányát Kardoskúton a Sóstó-ér nádasának egyik szegélyében. Jellegzetes messzire hangzó hajókürtszerű, búgó hangját majd áprilisiban, a költésének időszakában hallhatjuk. Élőhelyeinek területvesztése és száradása miatt állománya csökkenő tendenciát mutat.

A cikk borítóképét készítette: Marchhart Pál (Portyán)