A sekély vízben gázoláshoz és az iszapban való táplálékkereséshez alkalmazkodott madarak a csapadékosabb években kiváló táplálkozó- és pihenőhelyet találnak a nagy kiterjedésű, sekély pusztai vízállásokon. Az idei évben azonban mind az augusztusi, mind a szeptemberi esők elmaradtak, így az őszi partimadár-vonulás szinte észlelhetetlen a térségben. Nem állomásoznak itt nagy csapatokban pajzsoscankók, nagy godák és bíbicek sem.

Röptében gyakran hallatja jellegeztes hangját a nagy póling. Fotó: Balla Tihamér

Legnagyobb testű partimadaraink, a nagy pólingok azonban még így is egészen szép számmal figyelhetők meg a térségben. Ez annak köszönhető, hogy ők nem ragaszkodnak annyira a vizes területekhez, a száraz gyepeken is képesek vadászni, az ott előforduló rovarok is megfelelő zsákmányt biztosítanak számukra. A nagy pólingok karcsú testfelépítésűek, tollruhájuk világosbarna alapon, egyöntetűen sötétbarna pöttyökkel, foltokkal tarkított. Hasi oldaluk világos, szinte fehéres. Ez a tollazat kiváló rejtőszínt biztosít számukra a pusztai környezetben, zsombékosokban, gyepeken, ahol a legszívesebben tartózkodnak. Megjelenésük legnagyobb jellegzetességét vékony csőrük adja, mely testükhöz képest igen hosszú, és lefelé ívelődő.

Hazánkban csak nagyon kis számban költenek, elsősorban a turjánvidékeken, lápokban. Az ilyenkor a térségünkben látható példányok észak-európai területekről érkeznek, az ottani lápokon költenek, és észak-afrikai telelőhelyeik felé tartanak. Éjszakázáshoz azért ők is a nedves, vizes területeket részesítik előnyben.

A korábban említett rejtőszínű tollruhájuk miatt nehéz őket észrevenni, amikor a talajon táplálkoznak, azonban repülés közben, a levegőben gyakran hallatják jellegzetes, vékony, sípoló hangjukat, melyről messziről beazonosíthatók. Népi nevük is ebből ered: szélkiáltónak hívták őket hajdanán a pusztai emberek.

A cikk borítóképét készítette: Simay Attila (Póling)