Kalandozások nemzeti parkjainkban – Bükki Nemzeti Park III. Havi természetfotós pályázat

Kalandozások nemzeti parkjainkban – Bükki Nemzeti Park III. október 25.

A különböző faunahatások, a változatos geomorfológiai adottságok és a sokszínű vegetáció következtében fajgazdag állatvilág alakult ki: a Bükkben előforduló állatfajok számát ma minimálisan 22 000 körülire becsüljük.

Értékes ritkaságok az állatvilágból

A nagy kiterjedésű zonális bükkösökben él – számos más rovarfaj mellett – az alhavasi jellegű havasi cincér. A Bükk-fennsík töbörrétjeinek ritka lepkéi a bükki szerecsenboglárka, a szürkés hangyaboglárka és a bagolylepkék. A töbörrétek nyáron a kerepelő sáskáktól hangosak. A bogarak közül négy ritka védett futrinkafaj érdemel említést: a domború futrinka, az aranypettyes futrinka, a változó futrinka és a barlanglakó endemikus Gebhardt-vakfutrinka. A délies kitettségű bokorerdőkben, melegkedvelő tölgyesekben és száraz gyeptársulásokban melegkedvelő faunaelemekkel találkozunk, például a zörgőlepkével, vagy a szubmediterrán elterjedésű fűrészlábú szöcskével. A csigák közül jellegzetes kelet-kárpáti endemikus faj a kárpáti kék meztelencsiga.

Szürkés hangyaboglárka petét rak. Fotó: Kozma Attila

A Bükki Nemzeti Park, illetve a hegységet övező Bükk-vidék gerinces-faunája a hazai átlagnál gazdagabb, sok veszélyeztetett természetvédelmi státuszú faj jelentős populációja él itt.

A halak köréből a patakok ritka lakója a Kárpát-medencei endemikus petényi márna. A hegység montán régiójában szórványosan előfordul a fokozottan védett alpesi gőte, a gyepi béka a hegylábakig mindenütt előfordul. A többi kétéltű fajhoz hasonlóan megmaradásukhoz a szaporodóhelyek megőrzésének kiemelkedő jelentősége van. A hüllők közül a lokálisan, csupán a hegység néhány pontján előforduló pannon gyík emelhető ki. A hüllővédelem általánosságban a melegkedvelő társulástípusok területi védelmével valósítható meg.

Gyepi béka. Fotó: Kozma Attila

A madarakat a nemzeti park területén körülbelül 100 fészkelő faj képviseli. A hegység orniszának legnagyobb értékei a veszélyeztetett fajok jelentős állományából álló nappali ragadozómadarak. A kerecsensólyom és a parlagi sas kezdetben a hegyvidéken költött, ám a közelmúltban az alföldi területekre költöztek. A folyamatot valószínűleg a hegylábi táplálékforrás csökkenése váltotta ki. A leggyorsabb állataként ismert ragadozó madár, a vándorsólyom hazánkból a ’60-as években jellemző széleskörű DDT használat miatt kipusztult, ám a ’90-es évektől elkezdte visszafoglalni korábbi élőhelyeit és ma is költ a Bükkben. A nappali ragadozómadarak között meg kell említeni a békászósast és a kígyászölyvet is, amelyek az aktív védelmi intézkedéseknek köszönhetően szintén jelen vannak.  A számos veszélyeztetett fajt őrző baglyok kárpáti-montán képviselői az uráli bagoly és a gatyáskuvik. A hegységből a ’70-es években kipusztult uhu egy visszatelepítési programnak köszönhetően immár évtizedek óta újra költ a Bükkben. A harkályok közül a legnagyobb hazai állománnyal rendelkező fehérhátú harkály emelendő ki. Az erdei énekesek egyik legritkább, az erdő természetességét jelző madara a kis légykapó. Egyik legveszélyeztetettebb faj a nemzeti parkban a császármadár rendkívül lecsökkent állománnyal. A telepített fenyvesekben számos olyan faj megtelepedett, melyeknek a környező magashegységek fenyő régiójában van az elterjedési centrumuk.

Parlagi sas. Fotó: Seres Nándor

Az emlősök köréből a szinte összes hazai fajt magában foglaló denevérek emelendők ki. A fajgazdagság és az állomány viszonylagos nagysága az idős erdőtömböknek és a sok száz barlangnak köszönhető. Különös jelentősége van azon barlangok védelmének, ahol tömegesen telelnek és szaporodnak az egész Európában veszélyeztetett denevérfajok.

Farkasok és medvék nyomában

Nagyragadozók. A Szlovákiai hegy­vidékekről ide kóborló mackók és az összetartó családjukról gondos­kodó szürke bundás farkasok. Gyakran elhangzanak a kérdések: honnan, hogyan kerültek ide, és hogy élnek?

Farkas. Fotó: Kozma Attila

2004 novemberében majd’ 220 km/órás széllökésekkel söpört végig a vihar a Ma­gas-Tátra déli oldalán és szinte letarolta az erdőket. 2014-ben pedig az Alacsony-Tátra erdeit ritkította meg az orkán. Ezek az élő­helyei azoknak a szlovákiai farkasoknak, amelyek az észak-magyarországi farkasok forráspo­pulációit is jelentik. Természetes, hogy az élőhelyi változások következtében a farka­sok déli irányba terjeszkedve megtelepedtek hazánkban. Itt megfelelő élőhelyeket találva maguknak, jelenleg már rendsze­resen családokat alkotnak, szaporodnak is. Annak ellenére, hogy rendszeresen vannak kölykök, a Bükk területén tartósan jelenlévő egyedek száma jelentősen nem változik. Ugyanis a kölyköknek csak mint­egy a fele éli túl az első két évét, a többiek elsősorban a betegségek, tapasztalatlansá­guk miatt szerzett sérülések következtében elpusztulnak. Visszatérve a kérdésre, hogy örülhetünk-e az ordasok bükki jelenlétének, egyértelműen igen a válasz. E karizmatikus nagyragadozó faj puszta jelenléte is kiemel­kedő természetvédelmi értéket jelent, nem­zeti büszkeségre is okot ad. A farkasok, mint csúcsragadozók megtelepedése egyértel­műen pozitív hatással bír az erdei életközös­ségek egészségére. A farkasok a szelektív zsákmányolásukkal segítik a felelős vadgaz­dálkodást, és hozzájárulnak az élőhelyek természetes állapotának visszaállításához. Az elmúlt években megjelent és sok kárt okozó sertéspestis kapcsán kiemelendő, hogy a farkasok a beteg, legyengült vadak­ra vadásznak, amellyel jelentős mértékben mérséklik a fertőzések terjedését a préda­csoportokban. A beteg állatok zsákmányo­lása végső soron egészségesebb emberi közösségekhez is vezethet.

Farkas. Fotó: Kozma Attila

Egyre gyakrabban bukkan fel a médiában, hogy a Bükki Nemzeti Park Igazagtóság működési területén barna medvét vagy annak nyomait látták. Ezek­nek a híreknek a többsége a helyszíni elle­nőrzések során ugyan valótlannak bizonyul, de időnként az is bebizonyosodik, hogy valóban medve járt a környéken. Ez persze nem is csoda, hiszen Szlovákia felől – mivel a medvék sem ismerik az államhatár fogal­mát – egyre gyakrabban tesznek egy kis kiruccanást erdeinkbe, vagy azok környé­kére. Hogy mi hajtja őket hozzánk azt csak valószínűsíteni tudjuk, egy erős zavarás (pl. hajtóvadászat, vagy intenzív erdőművelés) a törzsterületükön, esetleg párkeresés vagy épp átmeneti táplálékhiány. A medvék ittho­ni szaporodására és tartós megtelepedésére nincsenek adatok, nálunk csak „vendéges­kednek”. A barna medvék ugyanis alapve­tően növényfogyasztók, vizsgálatok szerint az éves táplálékuk akár háromnegyedét gumók, gombák, termések, gyümölcsök alkotják. A maradék egynegyed pedig java­részt elhullott állatokból származik, de nem kell arra gondolnunk, hogy régi dögöket fo­gyaszt, ugyanis más ragadozók által elejtett friss zsákmányhoz is gátlás nélkül odasétál és „einstandolja” azt, hisz tudja, hogy ő a „főnök” az erdőben. Aktívan nagyon ritkán vadászik, leginkább csak akkor, ha komoly táplálékhiány lép fel a területén, mivel az er­dei terméseket, gombákat gyűjtők mindent összegyűjtenek onnan.

Medve. Fotó: Kozma Attila

A nagyragadozókkal, köztük a barna medvével való békés együtt­élés nem lehetetlen, konszenzusos alapon újra meg kell tanulnunk együtt élni velük, ez mindannyiunk közös érdeke. A bnpi.hu honlapon bővebb informá­ció található arról, hogy mit tegyünk, ha farkassal/medvével találkozunk.

Írta: Bakó Botond, Kozma Attila, Szitta Tamás

A cikk borítóképét készítette: Barbalics Nándor (A szomjoltó)