Kalandozások nemzeti parkjainkban – Hortobágyi Nemzeti Park III. Havi természetfotós pályázat

Kalandozások nemzeti parkjainkban – Hortobágyi Nemzeti Park III. szeptember 27.

Egy természetvédelmi sikersztori: a kutatás szerepe a székicsérek védelmében

A Föld élővilága gyorsan változik, aminek a legfőbb okozója az emberiség: egyre több élőhelyet veszünk el az állat- és növényvilágtól. Természeti területeinek feldarabolódása és degradációja a XX. század elejétől felgyorsult, és ezeket a változásokat az ökológiai szempontból érzékeny fajok sínylették meg a legjobban.

A természetes élőhelyek eltűnésével a hozzájuk kötődő növény- és állatfajok túlélési esélyei csökkentek, melyre azok érzékenységüktől függően állománycsökkenéssel, esetleg akár kipusztulással reagáltak. Az Alföldön ez a folyamat látványosabban a Tisza és a Duna vízgyűjtő területének szabályozása után következett be – amikor felszámolták az egykori, áradásokkal jellemzően érintett síkvidéki vizes élőhelyeket és szárazabb gyepterületeket. Bizonyos helyeken maga az élőhely radikálisan nem változott meg, csupán az ott korábban jellemző tájhasználati formák cserélődtek fel. Ilyen esetekben azok az élőhelyspecialista fajok, amelyek jelenlétét maga a külterjes legeltetés határozta meg, ennek megváltozásával eltűntek. Ilyenek például a jellegzetes sziki madárfajok, mint a széki lile a szikipacsirta és a székicsér.

Öreg székicsér röpképe. Fotó: Borza Sándor

Schenk Jakab ornitológusunk 1907-ben úgy számolt be a székicsérről – erről a nagy méretű, fecske alakú partimadárról – mint a “Hortobágy száraz pusztáinak legjellegzetesebb fészkelője”. Madarunk az Alföld szikes pusztáin fészkelt, azokon a jellemzően szikpadkás gyepeken, ahol a közelben nyíltvizes mocsarak, legelő-és szikes tavak csillogtak a pusztában. A madár laza szerkezetű költőtelepei a bivaly, magyar szürkemarha, vagy juhok által intenzíven járatott, kopárabb gyeprészeken alakultak ki. A jószág legelte, taposta a mezőt, ennek köszönhetően alkalmas fészkelő-, illetve nyílt, sekélyvizes táplálkozóhelyek jöttek létre, az elhullajtott “árvaganéban” rengeteg rovarfaj tudott kifejlődni, melyek az említett madárfajok táplálékbázisát biztosították. A II. világháború után a legelő állatállomány folyamatos csökkent, melynek következtében a nyíltvizes élőhelyek nád-és gyékényvegetációval záródtak, a fészeklőhelyek szintén alkalmatlanná váltak, így az ezek az értékes madárközösségek végül eltűntek, mint fészkelők a Hortobágyról; ez az esemény székicsér esetében az 1990-es évek közepe után következett be.

Gyűrűs székicsér. Fotó: Szilágyi Attila

A természetes élőhelyek beszűkülésével a székicsérek fészkelőterülete áttolódott a rizstelepek környéki mezőgazdasági földekre (főleg kukorica- és napraforgó-táblákra), illetve ugarokra. A Hortobágy környezetében lévő állomány az ezredfordulóra a korábbi 180 párról 20 párra zsugorodott, így az egyik legritkább hazai fészkelő madárfajjá vált. Ennek megfelelően hosszú távú megőrzése sürgős szakmai és társadalmi összefogást igenyelt. A természetvédők, a gazdálkodók és a kutatók közös munkájának köszönhetően a hazai populáció örvendetes növekedésnek indult, és 2022-ben már 70 páros nagyságrendben fészkeltek a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság működési területén.

Háromtojásos fészekalj. Fotó: Kiss Ádám

A székicsérek védelme összetett feladat.  A fészkek kifigyelése intenzív terepmunkát igényel, hiszen “besimulnak” a környezetükbe, emiatt pedig nem egyszerű megtalálni a 30-40 hektárt is meghaladó művelt területrészeken. Minden megtalált fészket egyedi geokordinátával látunk el, a fontos információkat a terepen rögzítjük. A kotlási időszak 17-19 nap, ezalatt távcső és spektív segítségével rendszeresen visszaellenőrizzük a költések menetét, dokumentáljuk a veszélyeztető tényezőket és természetesen a sikeres keléseket. Minden fészek esetében elengedhetetlen a részletes egyeztetés a terület földhasználójával, hiszen a védelmet csak úgy tudjuk biztosítani, hogy pontos információ áll rendelkezésünkre a közelgő talaj-és növényápolási munkálatokról. Hogy a fészkek eltaposását, beművelését elkerüljük a fészkek helyzetét jól látható, vékony karókkal legfontosabb jelöljük, melyeket a gépkezelők ovális alakban ki tudnak kerülni. Szerencsére a térségi gazdálkodók hosszú évek óta lelkes partnerek a védelem szervezésében, a faj megóvását sokan már személyes ügyként támogatják és segítik, így direkt fészekvédelem manapság nagyon gördülékenyen zajlik. A székicsérek fészkei mellett törekedünk a társfészkelő madárfajok, így a bíbic, nagy goda és piroslábú cankó fészkeinek felmérésére és megóvására is, hiszen ezek fajok állományai is megcsappantak az elmúlt évtizedekben.

Védőzóna. Fotó: Kiss Ádám

A célprogramunk másik fontos eleme, hogy 2017 óta gazdálkodó együttműködéssel alakítunk ki partimadár-barát fekete ugarokat a kisújszállási rizstelepeken 80-100 hektáros terjedelemben. Ezeket a területeket április végén nehéztárcsával “előkészítik”, a talajmozgatás után pihentetik, melyek “tart karokkal várja és fogadja” a fészkelni vágyó székicséreket és társfészkelő fajokat. Ezután a madarak fiókáinak kirepüléséig nem is történik semmiféle mezőgazdasági földhasználat.

Színes gyűrűvel jelölt fiatal székicsér – az így egyedileg azonosítható madaraknál a későbbi megfigyelések fontos kérdésekre adhatnak választ. Fotó: Kiss Ádám

Talán a legfontosabb szempont, hogy ismernünk kell a megvédendő célfajunk biológiáját, élőhelyválasztását, a költési sikerét. A konzervációbiológiai kutatások 2019-ben kezdődtek a Debreceni Egyetem Élvonal-csoport szakmai irányításával. Az Élvonal kutatási program a világ számos pontján, így például többek között Madagaszkáron, és Zöld-foki-szigeteken is dolgozik a partimadarak evolúció-, és konzervációbiológiájának, etológiájának megismerésével. A terepi vizsgálatok során alkalmazott módszereket átültettük a székicsér természetvédelmi kutatásába is, így próbálunk minél több információt szerezni arról, hogy vajon mik a legfontosabb tényezők, amelyek befolyásolhatják a költőhely-választásukat, a fészkelési sikert, milyen genetikai kapcsolat lehet a hazai és külföldi populációk között, vagy éppen, hogy mi a tojók, vagy a hímek szerepe kotlás és fiókanevelés során. A modern terepbiológiai kutatási technikák segítségével egyedi azonosító gyűrűkkel, biztonságosan tudjuk jelölni az egyedeket, melyek aztán pontosabb képet adhatnak a székicsérek egyedi viselkedéséről, a fiókák túléléséről is. Az általunk használt fészekkamerák zavartalanul gyűjtenek információt a fészkek körüli eseményekről. A már meglévő eredményeink azt mutatják, hogy a nagykunsági székicsérek helyhűek, a fiatal madarak jelentős része ide tér vissza fészkelni, illetve azok a párok a sikeresebbek a költésben, amelyek az extenzíven kezelt szántóföldeket választják, az intenzív kapáskultúrákkal szemben.

Gazdálkodói támogatás nélkül nem működne a projekt. Fotó: Kiss Ádám

A székicsér sikeres védelme azzal a lényeges tanulsággal járt, hogy a kitűzött célokhoz a természetvédők, a gazdálkodók és a kutatók együttes erőfeszítése szükséges. A természetvédelmi-kutatóprogramunk következő fontos eleme többek között az, hogy megtudjuk, mik lehetnek azok a lényegi tényezők, amelyek meghatározzák a székicsérek fészkelőhely-választását szántóföldi környezetben, szeretnénk például “megérteni”, hogy például egy asztallap-simaságúra művelt, vagy egy tárcsázott földfelület a vonzóbb-e a madár számára, lényeges elem-e, hogy a közelben fészkel-e bíbic, mint társfészkelő faj vagy barna rétihéja, mint potenciális fészekpredátor. Szeretnénk megérteni azt is, hogy a fiókák túlélési esélyeit milyen tényezők befolyásolják, illetve, hogy milyen arányú a visszatérésük a következő években, immáron fészkelő egyedként. A megszerezni kívánt információk mind fontos részei lesznek a védelem jövőjének, hiszen azok alapján olyan stabil élőhelyeket is létrehozhatunk, amelyeken a fészkek és fiókák biztonságát sokkal magasabb szinten tudnánk garantálni.

Írta: Kiss Ádám1,2, Monoki Ákos1, Kapocsi István1 & prof. Székely Tamás2

1 Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, Debrecen

2 Debreceni Egyetem, Debrecen

A cikk borítóképét készítette: Géczy Dorottya