Ezen a szikes tavon legutóbb több mint fél évszázaddal ezelőtt, még az 1960-as években, dr. Sterbetz István, a híres természetvédelmi szakember látott utoljára kis godát.

A madár szeptember 16-án, a kora délutáni órákban került szem elé a Fehér-tó keleti medrében, a nagy kilátó közelében. Egy 90 példányos bíbiccsapattal mozgott együtt, ami már önmagában is érdekesség, ugyanis ez a magányosan vonuló madárfaj leggyakrabban nagy godákhoz, partfutókhoz, cankókhoz csatlakozik egy-egy rövid táplálkozás erejéig, bíbicekhez ritkán. Kis idő elteltével a bíbicekkel együtt átrepült a nyugati mederbe, ahol aztán pajzsoscankókhoz társulva kutatott élelem után.

Fotó: Vasas András

A kis goda aránylag nagy elterjedésű faj, Skandináviától egészen Nyugat-Alaszkáig költ, de csak a sarkkörtől északabbra fekvő tundrákon. A tengerpart mentén vonul, ezért Európa belsejében, így nálunk is csak szórványosan fordul elő. Általában csak egy-egy példányt, esetleg kisebb csapatot figyelhetünk meg. Hazánkban az eddigi legnépesebb csapat 18 példányból állt. Az április közepétől május végéig tartó tavaszi vonulás során jóval ritkábban bukkan fel, mint ősszel. Az őszi vonulás csúcsa jelenleg is tart. Leggyakrabban a Hortobágyon és a Fertő-tó környékén bukkan fel. A Körös-Maros Nemzeti Parkon belül legnagyobb eséllyel a Biharugrai-halastavak térségében találkozhatunk vele.

A kis goda igazi hosszú távú vonuló, főként az Ázsia északi részén illetve Alaszkában költő állományai. Bármennyire hihetetlen, de egy rádióadóval ellátott madár leszállás nélkül tette meg a Nyugat-Alaszkából Új-Zélandra vezető, 12 ezer kilométeres utat. Ez a példány a leszállás nélküli hosszú távú vonulás világrekordere.

A cikk borítóképét készítette: Lóki Csaba (Kis goda)