A méhek családja rendkívül fajgazdag: világszerte 20- és 30000 közöttire tehető fajszámuk. Európában közel 2100 fajuk él, ebből Magyarországon kb. 700-ra tehető a mézelő méhen kívül előforduló vadméhek fajszáma.

Közép-Európa nagy részén a virágok és az élőhelyek kínálatának erőteljes csökkenése a vadméhek számának riasztó visszaeséséhez vezetett az elmúlt néhány évtizedben. A földrajzi régiótól, az időjárási viszonyoktól vagy a virág felépítésétől függően a vadon élő méhek ugyanolyan hatékonyak vagy még hatékonyabbak lehetnek, mint a mézelő méh sőt akár az egyedüli beporzóik lehetnek bizonyos virágos növényeknek.

Európának azokon a területein ahol kevésbé intenzív a méhészeti tevékenység vagy a méhpusztulás révén csökkent a házi méh egyedszáma, jelentősen növekedett a jelentőségük.

Mivel a vadon élő és kultúrnövények beporzásának hosszú távú biztosításához nemcsak a mézelő méhre (Apis mellifera) hanem fajokban gazdag vadméhfaunára is szükség van, a vadon élő méhek védelmére és támogatására irányuló intézkedések minden korábbinál időszerűbbek.

A táplálkozási lehetőséget és a szaporodást biztosító élőhelyek pusztulása mellett, amely kétségkívül a fő oka a vadméhek egyed- és fajszám csökkenésének, van néhány más faktor is ami szerepet játszik ebben. A mezőgazdaságban és a magánkertekben alkalmazott rovarölő szerek nemcsak a kifejlett példányokra jelentenek veszélyt, hanem indirekt módon, a mérgezett virágpor által a lárvaállapotban fejlődő következő generációra is.

A sok helyen a méhészkedés miatt természetellenesen nagy egyedsűrűségű mézelő méh populációk kimutathatóan felelősek a vadméhközösségek visszaszorulásáért, mivel az általuk gyűjtött nagy mennyiségű pollen és nektár átmeneti táplálékhiányt okoz a rokonaiknak. Különösen érzékenyen érinti ez azon fajokat, amelyek virágporgyűjtésük során a virágkínálatnak csak bizonyos részét tudják felhasználni.

Az életmódjuk

A vadméhek életmódjukat tekintve általában magányosan élnek. A fészkeket kizárólag a nőstény építi fel, amely akár 30 darab ivadékbölcsőt is tartalmazhat. A hímek dolga a legtöbb fajnál csak a megtermékenyítés, ezek valamivel rövidebb ideig is élnek. Érdekes megfigyelés, hogy a hím egyedeket rejtő peték mindig közelebb vannak a fészek kijáratához, így a hímek mindig pár nappal előbb jönnek elő mint a nőstény példányok. A peterakásnak ezt a módját a nőstények úgy tudják szabályozni hogy, a párzás után a testükben tárolt spermiumok egy részét petézéskor visszatartják. Így a megtermékenyített petékből nőstények, a megtermékenyítetlen petékből pedig hímek lesznek. A fészkek építése során a nőstény addig nem kezd új ivadékbölcső építésébe amíg az előzőt teljesen be nem fejezi. A felépített bölcsőbe virágporból, nektárból, illetve növény olajokból készített keveréket helyez el, erre helyezi petéjét, majd lezárja az üreget. Az egyes generációk között normális esetben nincs kapcsolat hiszen a nőstény a peterakást követően hamarosan elpusztul.

Ehhez az életmódhoz nagyon hasonló amikor egy generációhoz tartozó két vagy több nőstény él együtt. Ezeknek a fészkeknek közös bejárata van, de a fészekben minden nőstény külön építi saját ivadékbölcsőit.

A szociális életmódot folytató méhek legismertebb képviselője a házi méh, de rajta kívül ilyen életmódot folytatnak (kevésbé magasan szervezett szinten) a poszméhek is.

Ezeknél az áttelelt, megtermékenyített nőstény alapítja a kolóniát: felépíti a fészket, lerakja a petéket, táplálékot gyűjt és ápolja a lárvákat. Később amikor az utódok kikelnek megkezdődik a „poszméhállam” élete ami a királynő és a dolgozók közötti munkamegosztásra épül. Ezek a kolóniák rövidebb életűek mint a házi méh esetében, összeomlásuk általában akkor következik be amikor kikelnek az új királynők és a hím példányok.

A vadméhek egy különleges csoportját képezik az úgynevezett kakukkméhek. Ezek, mint a nevük is utal rá parazita életmódot folytatnak. A fajok egynegyede ezekhez tartozik, jellemzőjük hogy nem építenek fészket, nem gyűjtenek virágport, utódaikat más fajokkal neveltetik fel.

A szociális parazita fajok csak kihasználják a gazdafajt a kifejlődésükhöz, míg a fészekparazita fajok elpusztítják a gazdafaj utódjait is.

A Közép-Európában élő vadméhfajokat az év közben február végétől egészen októberig láthatjuk repülni, az egyes fajokra jellemző időszakokban. Ez alapján megkülönböztethetünk kora tavaszi, kora nyári, nyári és késő nyári fajokat. Életidejüket tekintve rövid ideig élnek. A hímek élettartama 3-7 hét, míg a nőstények 5-11 hétig élnek.

Alapvetően meleg és szárazságkedvelő rovarok, ezért a fészkelő és alvóhelyüket napsütésben és megfelelően magas hőmérséklet esetén hagyják csak el. Ha esik az eső, borult az ég vagy változékony az időjárás hosszabb pihenő időszakokat tartanak. Ha a rossz időjárás nagyon elhúzódik az jelentősen csökkenti szaporodási esélyeiket. Ez alól csak a poszméhek (Bombus) és kora tavaszi fajok közül néhány erősebben szőrözött bányászméh (Andrena) vagy faliméh (Osmia) jelent kivételt.

Táplálkozásuk

Táplálkozásukat tekintve két csoportra oszthatók: generalisták és specialisták. Az előbbiek a növények széles spektrumát használják fel életük során, míg utóbbiak csak meghatározott növényekről tudnak virágport és nektárt gyűjteni. Generalisták például szociális életmódot folytató fajok, míg a specialisták leginkább a magányos életmódúak. A két csoport között széles átfedés van, és a kutatások szerint a generalisták is szívesebben válogatnak a rendelkezésre álló táplálékkínálatból ha az megfelelően széles spektrumot ölel fel. A méhfajok kb. 60%-a a generalistákhoz, 30%-a a specialistákhoz tartozik, 10%-ról még nincs elég ismeretünk.

A virágokban található nektárforrást nyaló-szívó szájszervükkel szívják ki. Ennek a szájszervnek a hossza fajspecifikus, hossza a néhány milliméterestől a több mint két centiméteresig terjed.

A pollen gyűjtéshez általában az első pár lábuk belső oldalán lévő fésűszerű szőrt használják.

Vannak olyan művészméh fajok (Megachilinae) amelyek potrohuk ringató mozgásával közvetlenül a hasi részükön lévő szőrzettel gyűjtik össze a virágport, megint más fajok mint például a faliméhek (Osmia) a fejükön lévő horgas vagy hullámos szőrzetet használják bizonyos növényfajoknál a gyűjtéshez. Nagyon érdekes a poszméhek (Bombus) vagy a fadongók (Xylocopa) pollengyűjtési technikája: a szárnyizmok hallható rezgésével a virágot mozgásba hozzák, így rázzák a pollentokokból a pollent a testükre.

A vadméheknek óriási mennyiségű pollenre van szükségük a szaporodásukhoz, általában több tucat több száz virág teljes pollentartalma szükséges egyetlen ivadékbölcső biztosításához. A virágpor iránti nagy kereslet miatt a mennyiségi virágkínálat gyakran korlátozza a vadméheket, ez azokra a speciális fajokra vonatkozik, amelyek csak korlátozott számú növényfajtól gyűjtik a virágport.

A virágkészlet csökkenése nem csak azt jelenti, hogy a szaporodási időszakban kevesebb fiasejt épülhet fel, hanem az utódok túlélési képessége is csökken. Így egyrészt az ivadékbölcsők parazitáltsága táplálékhiány esetén megnövekszik, mert a hosszabb táplálékszerzési idők miatt a fészkek hosszabb ideig őrizetlenül maradnak. Másrészt nagyobb arányban születnek hím utódok és kisebb nőstények, amelyek halálozási aránya magasabb, mint a nagyobb egyedeké.

A vadméhek többségénél a fészkelőhely és a virágporgyűjtőhely közötti maximális repülési távolság 300 m és 1500 m között van. A nagyobb méretű fajoknak és a nagyobb pollenszállító kapacitással rendelkező fajoknak általában hosszabb maximális repülési távolsággal kell rendelkezniük, mint a kis méretű fajoknak vagy olyanoknak, amelyeknek sok repülésre van szükségük a fiasításhoz a kis pollenraktárak miatt. Egy ezzel kapcsolatos kutatás szerint a fajra jellemző maximális táplálékszerzési távolságot csak néhány nagy távolságot repülni képes egyed éri el egy populáción belül. Az egyedek többsége lényegesen kisebb repülési kapacitású, rövidtávú repülő, ezért a védekezési intézkedéseket nem a vadméhfajok maximális táplálékszerzési távolságára, hanem az egyedek többsége által leküzdhető távolságokra kell alapozni.

A táplálékgyűjtési távolságok növekedésével a táplálékkereső repüléshez szükséges hosszabb idő és a nőstény vadméhek gyorsabb öregedése miatt csökken a létrehozott fiasítások száma. Ezen távolságok csupán néhány száz méterrel történő növelése is már jelentősen hatást gyakorol. Például a táplálékgyűjtési távolság mindössze 150 méterrel történő megnövelése csaknem 25 százalékkal csökkentheti a nőstény vadméhek által biztosított fiasításokat, és több mint 70 százalékkal csökkentheti az életképes utódok számát egyetlen szezonban. Az eddig rendelkezésre álló vizsgálatok alapján a fészkelőhely és a táplálkozóhely közötti optimális távolság 200-300 méter között van a legtöbb vadméhfaj esetében.

Nemcsak a hosszú aktivitási idejű társas vadméhfajok, hanem a magányos fajok is általában több megfelelő tápnövénytől függnek, amelyek virágzási idejére jellemzően fordulnak elő az élőhelyükön.

A virágzó tömegtakarmányok, mint az olajrepce, a napraforgó vagy a facélia korlátozott ideig igen nagy virágválasztékot kínálnak, ami elősegítheti a vadméhek egyedsűrűségét. Azonban ezek nem pótolhatják a folyamatos és változatos virágkínálatot, mivel a szaporodási időszak alatt a legtöbb vadméhfaj esetében nem, vagy csak részben esik egybe a virágzásuk, és sok pollenspecialista nem tudja a tömeges pollent felhasználni.

Vannak olyan vadméhfajok amelyek csak bizonyos növénynemzetségek, mint a harangvirág (Campanula), a fűz (Salix) és a kígyószisz (Echium) fajait látogatják. A növénycsaládra specializáltak számára a fészkesek (Asteraceae), pillangósvirágúak (Fabaceae) keresztesvirágúak (Brassicaceae) és az ajakos virágúak (Lamiaceae) a legfontosabb virágporforrások.

A növénycsaládra nem specializálódott vadméhfajok számára az előbbiek mellett nagy jelentősége van még a rózsaféléknek (Rosaceae) és az ernyősvirágúaknak (Apiaceae) is.

Sok, de korántsem minden, kertekbe és parkokba ültetett nem őshonos növényfaj jó táplálékforrás az őshonos vadméhek számára. Különösen a Földközi-tenger térségéből származó növényfajok, amelyek az őshonos növényekkel azonos vagy rokon növénycsaládokba tartoznak a közép-európai méhfajoknak gyakran kiváló minőségű táplálékforrások.

A poszméhfajokkal (Bombus) kapcsolatban érdekes tény, hogy noha pollengeneralisták, egyes fajok csak viszonylag szűk virágzási spektrumot használnak, vagy egyértelműen preferálnak bizonyos növénycsoportokat. Az a megfigyelés, hogy a veszélyeztetett poszméhfajok jelentősen specifikusabbak pollennövényeik kiválasztásában, mint a gyakoribb poszméhfajok, azt mutatja, hogy a virágok elérhetősége fontos tényező lehet a pollengeneralisták számára is. A pillangósvirágúak (Fabaceae) például különösen értékes szerepet töltenek be táplálékforrásként mind a közönséges, mind a veszélyeztetett poszméhfajok életében.

Fészkelési szokásaik

A vadméhek nagyon eltérő és fajspecifikus módon fészkelnek, ezért egy fajgazdag méhfauna kialakulása nagyszámú, különböző, fészekrakásra alkalmas kis kiterjedésű élőhelytől függ.

Fajtól függően alagutakat ásnak a földbe, korhadt fába vagy növényszárakba rágnak járatot, már meglévő üregeket kolonizálnak, elhagyott rovarjáratokat foglalnak el az elhalt fában, üreges növényi szárakat, földrepedéseket, sziklákat, falakat, üres csigaházakat használnak a szaporodáshoz.

A talajban fészkelő méhek számára különösen fontosak a homokos vagy löszös talajok, valamint a napfénynek kitett kopár vagy gyéren benőtt talajterületek, amelyek vízszintesek, enyhén ferdék vagy függőlegesek.

A talajban fészkelő vadméhek számára a fészkelőhely kiválasztásához fontosak a terület bizonyos abiotikus tulajdonságai, mint a jól ásható, a gyorsan felmelegedő és a megfelelő nedvességtartalmú. Úgy tűnik, hogy a föld alatt fészkelő méhfajok maximalizálják a fészek hőmérsékletét, amikor kiválasztják a fészekhelyet azáltal, hogy a lehető legnagyobb napsugárzást kapó talajokat kolonizálják. A föld felett fészkelő méhfajok gyakran választanak keleti vagy délkeleti fekvésű fészkelőhelyeket, ami nemcsak lehetővé teszi a fészkek kora nappali elhagyását a reggeli napsütés gyors felmelegedésének köszönhetően, hanem megakadályozza a lárvák déli és délutáni napsütéstől való túlmelegedését, és védi a fészket a szélsőséges viharos időjárástól is.

Az évente nem kaszált, parlagon hagyott területeken megmaradó elszáradt lágyszárú növényzet az üreges szárban fészkelő méhfajok megmaradásának fontos segítője. A poszméhfajok számára gyakran használt fészkelőhely az elhagyott egérfészek és az ugarterületek avarrétege.

A fészeképítő méhfajok nőstényei éjszaka vagy rossz idő esetén fészkükben pihennek, a hímeknek és a kakukkméheknek, melyek nem építenek fészket más alvóhelyet kell keresniük sötétedéskor, kedvezőtlen időjárás esetén pedig nappal is. Míg egyes fajok egyénileg vagy kis közösségekben elhagyott üregekben, például rovarjáratokban és talajhasadékokban, bókoló virágokban vagy saját maguk által ásott üregben szállnak meg, addig más fajok gyakran csoportosan növényi szárakon, leveleken, a virágokon alszanak. Az ilyen alvó közösségek néhány állat laza közösségéből állhatnak, amelyek fizikai érintkezés nélkül pihennek ugyanazon a növényi részen.

A növényeken pihenő méhek egy része felső állkapcsával erősen beleharap a szárba vagy a levélbe, és mozdulatlanul marad ferdén, függőleges, vízszintes vagy lógó helyzetben, anélkül hogy a rögzítésükhöz a lábaik segítségét igénybe vennék. Ez a pihenési mód főleg a kakukkméheknél elterjedt, de előfordul a bundásméhek (Anthopora) vagy a faliméhek (Osmia) között is. Más, szintén a növényeken éjszakázó, pihenő például nagybajuszúméhek (Eucera), karcsúméhek (Halictus), földiméhek (Melitta) egyedei kizárólag a lábaikat használják a leveleken, szárakon, virágokon való rögzítésükhöz.

Élőhelyeikről

Az értékes vadméh-élőhelyeket általában a virágok és/vagy a fészkelőhelyek minősége és mennyisége jellemzi.

Ezek főként extenzíven használt rétek, legelők, felhagyott vagy csak mérsékelten intenzíven használt homok-, vályog- és kavicsbányák, tápanyagban szegény pionir- és ruderális területek, a szukcesszió korai-középső szakaszában lévő parlagterületek, szántóföldek gyógynövényekben gazdag szegélyei, sziklás, köves halmok és természetes kertek.

Közép-Európa vadméhekben legfajgazdagabb élőhelyei általában az extenzíven használt területek.

A műtrágyázás mellőzése, egyszeri-kétszeri kaszálással kombinálva növeli a rétek növényeinek változatosságát, és ezáltal javítja a táplálékkínálatot. Az egyszeri késő nyári kaszálás bővíti az egyébként meglehetősen korlátozott nyári virágkínálatot. A gyep extenzív legeltetése a tápanyageloszlás és a cserjések növekedésének heterogenitásához vezet, a legelő szarvasmarhák taposása által okozott kár kisebb mértékű, valamint a folyamatosan virágzó lágyszárúak biztosításával hozzájárul a vadméhek jobb ellátásához.

Ennek megfelelően az extenzív legelők gyakran fajgazdagabb vadméhfaunának adnak helyet, mint a hasonló extenzíven kezelt rétek, így e két élőhely méhfaunája nagyon eltérő lehet, még akkor is, ha közel vannak egymáshoz. Az eddig elvégzett néhány tanulmány azt mutatja, hogy a szarvasmarha legeltetése előnyösebb a vadon élő méhek számára, mint a juhok legeltetése.

Az extenzifikációs intézkedések jobban kedveznek a méhek diverzitásának és egyedsűrűségének azokon a helyeken, amelyek változatos tájszerkezetűek és fajokban már eleve gazdagok.

A településterület terjeszkedése, sűrűsödése érinti a vadméh-faunát, különösen, ha ezek virágokban és szerkezetekben gazdag élőhelyek. A települések területén azonban meglepően nagy lehet a vadméhek diverzitása, sokszor lényegesen magasabb, mint a környező intenzíven használt művelési területeken. Nem ismert vadon élő méhfaj, amely elkerülné a település területét. Amíg a szükséges táplálék és fészkelő források megfelelő mennyiségben rendelkezésre állnak, a település területe a veszélyeztetett vadméhfajoknak is megfelelő élőhelyet kínál. Ugyanakkor a talaj nagymértékű tömörödöttsége, a heterogén és gyorsan változó táplálékkínálat, valamint az utak, épületek akadályozó hatása valószínűleg negatívan hat a vadméhpopulációkra.

Ennek megfelelően a településen gyakran alacsonyabb a talajon fészkelő, oligolektikus és parazita fajok diverzitása és gyakorisága a természetközeli élőhelyekhez képest, míg a föld feletti fészkelő fajok gyakoribbak. Vannak arra utaló jelek, hogy a városi területek bizonyos fajok számára nem permeábilisak, és így akadályozzák a génáramlást a térben elkülönült populációk között.

Mivel a magánkertek, városi parkok, ipari területek gyakran a település területének jelentős hányadát foglalják el, ugyanakkor kis helyen kínálnak kedvező feltételeket a vadméhek számára, a jelentősen hozzájárulnak egy fajokban és egyedekben gazdag vadonméhfauna megőrzésében.

Mivel azonban az egyes kertekben, parkokban és ipari területeken a vadméhek előfordulását nagymértékben meghatározzák a szomszédos területeken rendelkezésre álló élőhelyek, zöldterületek összefüggő hálózatának kialakításával biztosítható a városokban élő populációk sikeres fennmaradása.

Táplálékforrások az emberi környezetben

A változatos növényvilág biztosítása a legjobb módja a vadméhek sikeres megtelepedésére a kertben, a teraszon vagy az erkélyen. Minél változatosabb az táplálékellátás tavasztól őszig, annál valószínűbb, hogy ritka vadméhfajokat is megfigyelhetünk a közelünkben.

Még ha a kerteket általában kikapcsolódásra, zöldségtermesztésre, konyhai fűszernövények vagy virágok termesztésére használjuk is, a vadméhek táplálkozási igényeit mégis sok esetben figyelembe tudjuk venni. Méhbarátabbá tehetjük a díszkertet megfelelően telepített évelőnövény szegéllyel, sziklakerttel vagy nyári virágágyással.

Fák és bokrok:

Fűzfélék, juharfélék, a Prunus nemzetséghez tartozó fajok például cseresznye (díszcseresznye is) mandula, szilva, zelnicemeggy, babérmeggy, kökény, a vadrózsafélék, a galagonya, a ribizli, az egres, a málna, a szeder. A cserjék közül az eredetileg Kínából származó aranycserje (Forsythia) amit a köznyelv helytelenül aranyesőnek nevez, számtalan sárga virága ellenére gyakorlatilag semmit sem ér a vadméhek számára.

Vadvirágok:

Száraz, meleg helyekre: szarvaskerep, tarka koronafürt, mezei zsálya, lózsálya, réti imola, vadmurok, mezei varfű, mezei iringó, ösztörüs veronika, közönséges bakszakáll, terjőke kígyószisz, búzavirág, mezei pipacs, molyhos ökörfarkkóró stb.

Nyirkosabb helyekre: terebélyes harangvirág, réti boglárka, réti zörgőfű, réti kakukktorma, erdei turbolya, réti lednek, réti peremizs stb.

Ha valakinek van lehetősége a vadvirágos rétekre hasonlító, vadvirágokban gazdag terület létrehozására annak a következő dolgokat érdemes figyelembe vennie.

Az erre legalkalmasabb helyek a tápanyagszegény vagy tápanyagban nem túl gazdag talajok. Szerezzünk be olyan magkeveréket amely lehetőleg nem tartalmaz idegenhonos fajokat. A legjobb megoldás az ha a környezetünkben élő fajokról magunk gyűjtünk be magot, de ha erre nincs lehetőségünk akkor csak őshonos fajokat tartalmazó magkeveréket vásároljunk. A magokat áprilistól szeptemberig vethetjük, lehetőleg vékonyan vessük, hogy laza szerkezetű növényzet jöjjön létre ami így lehetőséget kínál újabb fajok megtelepedésének is. Évente maximum kétszer kaszálni: júniusban és augusztusban vagy szeptemberben!

Gyógy- és fűszernövények:

Sok közülük az ajakosok vagy árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozik és ezért jó pollen-és nektárforrást jelentenek. Különösen kedvelik a orvosi zsályát, a muskotályos zsályát, az izsópot, a kakukkfüvet, a borsikafüvet vagy a citromfüvet.

Zöldségfélék:

A hagymafélék (vöröshagyma, póréhagyma) nyáron fejlesztik virágzati tengelyüket, ha ezeket meghagyjuk pompás virággömbök alakulnak ki belőlük, amit a kis álarcosméhek (Hylaeus) fajai számára nagyon vonzóak. Vagy ha a kelbimbó néhány példányáról nem szedjük le a bimbókat, következő tavasszal megjelenő sárga virágai remek élelemforrást jelentenek a bundásméhek (Anthophora) számára.

Erkélyek, teraszok:

Az olyan gyakran használt növények mint a muskátli vagy a petúnia nemcsak a vadméhek, hanem szinte valamennyi hazánkban előforduló rovar számára teljesen érdektelen. Azonban az egynyári virágok és vadon termő fűszernövények, valamint az évelő növények egész sora könnyen termeszthető erkélyládában és cserépben. Az egész évben folyamatosan változó virágzás miatt egy ilyen telepítés magas esztétikai hatású is lehet. Íme néhány növény: csomós harangvirág, balkáni harangvirág, festő pipitér, kövi varjúháj, szalmagyopár, repcsény, pázsitviola.

Mesterséges fészkelőhelyek

Fészkelő segédeszközök meglévő üregek lakói számára:

Bambuszcsövek és nádszálak felhasználása az egyik legjobb módszer. A bambuszcsövek belső átmérője 3-9 mm közötti legyen, hosszuk 9-20 cm. Darabolásuknál arra figyeljünk, hogy a bambuszon lévő nóduszoknál vágjuk el a szárat, a járat vége így zárt lesz, megfelelő sötétséget biztosítva a peterakáshoz. Nádszálakból álló fészkelőhelyeket télen óvjuk (pl. dróthálóval), hogy a cinegék és a harkályok ne törjék fel a viszonylag vékony szárfalakat és ne egyék meg a fiasítást. Helyezzük el esőtől védett, napos helyre őket!

Fába fúrt járatok:

Ehhez a fészkelési segédanyaghoz kéregtelenített keményfára van szükségünk (kőris, bükk, tölgy) amit nem kezeltek semmilyen fakezelő vegyszerrel. A tűlevelűek fája nem igazán alkalmas, mert rostjai a furatok belső falát érdessé teszik de a méhek a sima belső falakat kedvelik. A felhasznált fa mérete és formája lényegtelen, téglányi nagyságú darabfa, vastagabb ágdarab, vagy fatörzs része ugyanúgy megfelel. A fúrt járatok átmérője 2-9 mm, hosszúsága 5-10 cm legyen. Különböző méretű furatok kombinációja javasolt, de arányosan a 3-6 mm-es furatok szélessége legyen túlsúlyban, az egyes fajok ezután választják ki a saját méretüknek (fejszélességüknek) megfelelő lyukakat.

Nagyon fontos, hogy ne ott fúrjunk bele a fába, ahol a kör alakú évgyűrűk láthatók, hanem oda, ahol eredetileg a kéreg volt!

Homokos, agyagos talajfelszínek:

Az őshonos méhfajok háromnegyede a talajban fészkel, ezért a föld felett fészkelő fajok fészkelési segédanyagaival nem tudjuk segíteni őket. Bár a legtöbb faj magas követelményeket támaszt a talaj minőségével szemben, és nem fogad el mesterséges fészkelőhelyeket a kertben, több vadméhfaj mégis megtalálja az általunk felajánlott lehetőséget és spontán megtelepedik. Érdemes homokkal feltöltött virágládát vagy virágcserepeket felállítani, a kertben egy napfénynek kitett helyen nagyobb kavicsokkal, kövekkel körülvett homokdombot létrehozni.

Szaporodóhelyként szolgálhatnak a széles fugákkal kialakított közlekedőutak, terek, főleg homokos területeken. Meg kell őrizni a fészkelőhelyeket a burkolatlan kerti ösvényeken, zöldterületeken vagy sövényszegélyeken, mert a talajon fészkelők nagyon ragaszkodnak ezekhez a már meglévő helyekhez és évekig eltarthat mire egy másik helyen kialakul egy új populáció.

A vadméhek megtelepedését mesterséges fészkelési lehetőségek biztosításával segíthetjük a lakókörnyezetünkben, a kertekben vagy akár az iskolákban is. Ezek a segédeszközök azonban csak akkor vonzóak számukra, ha a természetes fészkelőhelyeket utánozzák. Tavasztól őszig nagyon jó lehetőségeket kínálnak arra, hogy testközelből megtapasztaljuk a méhek lenyűgöző fiasítását.

Mit tehetünk értük?

Sok más rovarcsoporttal ellentétben a vadméhek életmódjával kapcsolatban elég széles ismeretanyaggal rendelkezünk. Ez már lehetővé teszi a kultúrtájon és a településeken különböző- és ígéretes védelmi intézkedések kombinációjának megvalósítását.

A természetvédelmi területek kijelölése és gondozása, valamint a fajvédelmi programok végrehajtása az illetékes hatóság feladata de őshonos vadméheink hosszú távú védelmét nem szabad csak az állami szervekre bízni. Mi magunk is tudunk tenni azért, hogy megvédjük ezeket a kedves viráglátogatókat. Hogyan segíthetjük a vadon élő méheket otthon, a kertben vagy az iskolában személyes kezdeményezésekkel anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk a védelmük különböző szempontjait ehhez próbáltunk ötleteket adni ebben a leírásban.

Egy dologra azonban ezen a ponton ismét fel kell hívnunk a figyelmet:

Bármennyire tele van táplálékforrásként szolgáló virágokkal és fészkelési lehetőségekkel a kertünk, mindez nem menti és nem pótolja a védekezési intézkedéseket a természetben. Sok vadméhfaj nem létezhet az ember életkörnyezetében egészen különleges ökológiai igényeik miatt, mert olyan élőhelyekhez kötődnek, amelyek itt nem léteznek, vagy itt nem jöhetnek létre!

Ez azonban ne tántorítson el minket, mert a vadon élő méhfajok egész sora nagyon jól megtelepedik a környezetünkben is, és ha a korábban leírtak szerint próbáljuk őket segíteni, tavasztól őszig sok érdekes megfigyelésben lesz részünk. Ez minden korosztályra vonatkozik, a gyerekeknek különösen jó lehetőségük van arra, hogy közelről figyeljenek lenyűgöző jelenségeket, nemcsak otthon, hanem az iskolában is. A vadméhekkel való munka különösen segít, hogy a gyermekek és fiatalok érzékennyé váljanak a természetben előforduló bonyolult kapcsolatok iránt, és a személyes érintettség révén kialakuljon saját felelősségük tudata.

Írta: Répás Balázs

Források:

• Paul Westrich: Wildbienen-Die anderen Bienen
• Zurbuchen-A.Müller: Wildbienenschutz-Von der Wissenschaft zur Praxis
• Amiet-A.Krebs: Bienen Mitteleuropas

A cikk borítóképét készítette: Bodnár Tamás (Apró sokaság)