Unkafélék

A sárgahasú unka, Bombina variegata (LINNAEUS, 1761) rendszertanilag az unkafélék (Bombinatoridae) családjába tartozik. A család 2 neme (Barbourula, Bombina) mindösszesen 8 fajt számlál. Közös jellemzőjük a külsőleg látható dobhártya hiánya és a korong alakú, lenőtt nyelv. A társaságot korábban egy másik családba, a korongnyelvűbékák (Discoglossidae) közé sorolták. Pupillájuk szív alakú, hátsó lábuk ujjai között fejlett úszóhártya feszül. Az unkafélék családjának tagjai nagyobb számban Ázsiában fordulnak elő, néhány képviselőjük viszont kizárólag Európában található meg.

A sárgahasú unka jellegzetes lebegő pozíciója. Fotó: Babocsay Gergely

Hegylakó

A sárgahasú unka korábban „hegyi unka” néven is ismeretes volt, mert főként Közép- és Dél-Európa hegyvidékeinek lakója. Összefüggő elterjedése Németországtól Svájcon, Északkelet-Olaszországon és a Balkánon keresztül a Kárpátokig terjed. Elterjedési területének nagy részén a törzsalak, a Bombina variegata variegata (LINNAEUS, 1758) fordul elő, viszont Dalmáciában a még sárgább hasú B. v. kolombatovici (BEDRIAGA, 1890) él, míg a B. v. scabra MÜLLER, 1940 a Balkán-félsziget délebbi részén honos. A törzsalak elszigetelt populációkkal van jelen Magyarországon, Luxemburgban, Hollandiában és Franciaországban. Közép-Európában, Lengyelországtól Szlovákián, Magyarországon, Horvátországon és Szerbián keresztül Romániáig néhány ezer kilométer hosszú szakaszon, pár kilométeres sávban keveredik a környező síkvidékeken élő vöröshasú unkával (B. bombina). Az Appennini-félszigeten közeli rokona, a B. pachypus (BONAPARTE, 1838) helyettesíti.
Magyarországon a sárgahasú unka elterjedése szigetszerű, egyes középhegységeinkre és dombvidékeinkre korlátozódik. A Dunántúlon megtalálható az Alpokalján, az Őrségben, a Zalai-dombságban, a Zselicben, a Mecsekben és a Tolna-Baranyai-dombvidéken, továbbá a Bakonyban és a Visegrádi-hegységben. A Dunától keletre a Mátrában, az Aggteleki-karsztvidéken és a Zempléni-hegységben él, a Börzsönyből és a Bükkből viszont hiányzik. Általában 300 méteres tengerszint feletti magasság felett fordul elő, de például az Őrségben vagy a Tolna-Baranyai-dombvidéken helyenként 200 méternél alacsonyabban is megtalálható. Előfordulását nem kizárólag a tengerszint feletti magasság határozza meg, fontos számára a hűvös mikroklíma és a megfelelő csapadékmennyiség is. Középhegységeink lábánál elterjedése találkozik a síkvidéken előforduló vöröshasú unkáéval, itt kevert állományokat alkotnak. A két unkafaj hibridizációjáról Méhely Lajos herpetológus értekezett először 1904-ben.

Elterjedési térkép az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program adatai alapján

Külleme

A sárgahasú unka robusztus testfelépítésű, mokány kis béka. Hátoldala szürkésbarna, a bőrét tüskés szaruszemölcsök borítják. A közeli rokon vöröshasú unka hátoldala hasonló színű, bőrét ellenben lekerekített, lencse alakú szaruszemölcsök borítják. A szemölcsök formája fontos határozóbélyegként szolgálhat a két faj elkülönítése során. Mindkét fajnak előfordul zöldhátú színváltozata is, gyakran normál színezetű egyedek társaságában.

Pupillája jellegzetesen szív alakú. Bőrén hegyes szaruszemölcsök találhatóak. Fotó: Babocsay Gergely

A sárgahasú unka hasi foltjai élénk citromsárga vagy halványsárga színűek, összefüggőbbek, mint a vöröshasú unkáé, és a hüvelykujjra is ráterjednek. A vörös- és a sárgahasú unka keveredéséből származó hibridek gyakran a két faj közötti átmeneti jellegzetességeket mutatnak. A sárgahasú unkák kifejlett egyedei 4–6 cm hosszúra nőnek meg. A hímek mellső végtagján párzási időszakban fekete színű hüvelykvánkos fejlődik. Ebihala szürkésbarna, barna foltokkal tarkított farokvitorlája a hát közepén indul. Átalakulásáig a lárva maximum 4,5 cm hosszúra nő.

A sárga mintázat felfut az ujjakra is, ez meglehetősen biztos elkülönítő bélyeg a vöröshasú unkától. Fotó: Vörös Judit

Élőhely, életmód, táplálkozás

A sárgahasú unka Magyarországon a hegy- és dombvidéki vizes élőhelyeket kedveli. Élőhelyei főleg üde bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben találhatóak, de az erdők közötti gyepterületeken és bokorfüzesekben is előfordul. Tavasztól őszig vízben vagy annak közvetlen közelében találjuk. Főként kisméretű, időszakos pocsolyákban, erdészeti utakon keréknyomokban, vizesárkokban tanyázik. Alkalomadtán forrásmedencékben is megfigyelhetjük, és a Balkán-félsziget magasabb hegyvidékeinek havasi rétjein jellemző, hogy birka- vagy marhaitatókban telepszik meg. A különböző állóvizek mellett patakok lassabb folyású, kiöblösödő szakaszain is megtalálhatja létfeltételeit.

A sárgahasú unka napsütötte élőhelye Romániában, a Vaskapu-szoros közelében. Fotó: Péntek Attila László

A sárgahasú unka alkalomadtán patakokban is előfordul. Fotó: Péntek Attila László

Éjjel a legaktívabb, de gyakran nappal is megfigyelhető. Hazánkban általában március végén vagy április első felében bújik elő szárazföldi telelőhelyéről és szinte azonnal vizes élőhelyére vonul. Nászidőszaka hosszan, akár nyár végéig is elhúzódhat. Szaporodóhelyein gyakran az erdei békával, a foltos szalamandrával, a pettyes és az alpesi gőtével osztozik. A sárgahasú unkának nincs külső hanghólyagja, rezonátorként a tüdeje funkcionál. Jellegzetes „unk-unk” hívóhangja (melyről az unkák a nevüket kapták) a vöröshasú unkáénál gyengébben és magasabban szól.

Párzáskor a hímek a combok tövénél ölelik át a nőstények derekát. Fotó: Vörös Judit

Néha eltévedt amplexus (párzáskori ölelés) is előfordul, ezen a képen erdei békával. Fotó: Vörös Judit

 A nőstény kis csomókban egyszerre 50-100 petét rak. A petéket vízinövényekhez vagy más vízben található tereptárgyakhoz rögzíti. Az ebihalak 1,5–2 hónap alatt alakulnak át kisbékává. Fejlődésük a napsütötte, melegebb vizekben gyorsabban, míg az árnyas, hűvösebb erdei tócsákban lassabban megy végbe. Az átalakult fiatalok hasa még egészen halovány, fehéres színű. Vizes élőhelyüket a fiatal és a kifejlett unkák szeptember végén, október elején elhagyják, és telelni vonulnak a környező erdőkbe sziklák, gyökerek alatti üregekbe, vastag avar alá. Tápláléka elsősorban vízi rovarokból, lárvákból, csigákból, pókokból áll, ebihalai viszont főleg algával táplálkoznak.

Unkapete. Fotó: Szelényi Gábor

A sárgahasú unka ebihala. Fotó: Sos Tibor

Bőrének mirigyei méreganyagokat termelnek, ezért kevés ragadozó háborgatja. Az unkaméreg a nyálkahártyával érintkezve annak irritációját és gyulladását okozhatja. Veszély esetén megesik, hogy az unka végtagjait és fejét felfeszíti, hátát homorítja, így villantva fel hasának, nyakának és talpának mérgező mivoltára figyelmeztető színét. Ez az úgynevezett „unkareflex”, mely a támadók elriasztását szolgálja.

Unkareflex. Fotó: Babocsay Gergely

Természetvédelem

A sárgahasú unkát hazánkban legfőképpen a klímaváltozás és a vele járó csapadékhiány veszélyezteti. Magyarországi állományai kis egyedszámúak és sérülékeny élőhelyekhez kötődnek. A faj által előnyben részesített időszakos kisvizek idő előtti kiszáradása egyre gyakoribb jelenség, amely a fokozódó nyári aszályok és a zárt, öreg erdők kivágásának vagy megbontásának következménye. Az erdei utak keréknyomaiban megtelepedő példányok gyakran válnak a munkagépek áldozatául.

A sárgahasú unka élőhelyei gyakran esnek az erdészeti munkálatok áldozatául. Fotó: Péntek Attila László

Állandó vizekben szaporodó állományait fenyegeti még az elhibázott haltelepítés, valamint a vizek szennyezése is. A sárgahasú unkára nézve is nagy veszélyt jelent a kétéltűeket pusztító kitridgomba (Batrachochytrium dendrobatidis), melyre az unkafélék fokozott mértékben fogékonyak. Feltételezhető, hogy a gombabetegség egyik fontos terjesztője éppen hazai unkáink egyik ázsiai rokona, a terráriumi hobbiállatként korábban nagy számban tartott keleti unka (Bombina orientalis) volt. A keleti unka forgalmazása és tenyésztése Magyarországon 2010 óta tilos, azóta a hazai faunára nézve veszélyes, potenciálisan inváziós fajnak minősül. Az elővigyázatosság mindenképpen indokolt, a Mátrában sajnos már a kórokozó számlájára írható állománycsökkenés is kimutatható volt a sárgahasú unkák körében. Nagyon fontos, hogy a kétéltűeket ne fogjuk meg, mert kezünkkel tovább vihetjük a fertőzést és elősegíthetjük terjedését. Kirándulásaink végeztével érdemes alaposan fertőtleníteni a lábbeliket és a túrázás során használt egyéb felszereléseket is annak érdekében, hogy a kór terjedését lassíthassuk. A fertőzés korai észlelése kiemelten fontos természetvédelmi feladat, amit az Agrárminisztérium támogatásával az MME koordinál. A sárgahasú unka hazánkban nagyrészt védett területeken fordul elő, ezért fennmaradása érdekében legtöbbet a helyi erdőgazdaságok és az állami természetvédelem teheti. Erdei élőhelyein a víztestek körüli erdők megtartásával, valamint mesterséges kisvizek létesítésével a faj állományainak visszaszorulása lassítható, és remélhetőleg megállítható. Az erdészeti utak mellett kisebb nagyobb mélyedéseket kell kialakítani, illetve az utakon a tócsák kialakulását meg kell akadályozni és az erdészeti munkákat a faj aktivitási időszakán kívülre kell ütemezni. Ezekkel a beavatkozásokkal nem csak az utakon történő gépjárműforgalom miatti pusztulás mérsékelhető, de a természetes élőhely vízpótlása is biztosítható. A „Kisvízi élőhelyek – források, forráslápok és a kapcsolódó élőhelyek védelme a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén” KEHOP-projekt keretében több mint 200 mesterséges víztestet hoztak létre a Mátra és a Cserhát területén, melyek sikere jó példa arra, hogy mi a teendő a faj megóvása érdekében.

Mesterséges szaporodóhely kétéltűek számára. Fotó: Babocsay Gergely

A sárgahasú unkát a Berni Egyezmény a II. függelékébe sorolta. Az Európai Unió Élőhelyvédelmi Irányelvének II. mellékletében is szerepel, ezért előfordulási helyei bekerültek a Natura2000 Hálózatba. Hazánkban védett, természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

Sárgahasú unka a vízparton. Fotó: Babocsay Gergely

A sárgahasú unkával (és minden más Magyarországon előforduló kétéltű- és hüllőfajjal) kapcsolatos észleléseket várják szeretettel az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezési Program honlapjára (https://herpterkep.mme.hu).