Szemelvények a Balaton-felvidéki Nemzeti Park emblematikus fajairól – cselekvő fajvédelem

A Balaton-felvidék tájléptékű változatosságát megalapozza geológiai sokszínűsége és elsősorban ez tükröződik az élőhelyek diverzitásában is. Nem is vállalkozunk a faji sokszínőség teljes palettájának bemutatására, csupán kiemelünk néhányat közülük, melyek rávilágíthatnak a Balaton-felvidék ember formálta természeti hagyatékára és megőrzésük sarokköveire. 

Lisztes kankalin – letűnt kor féltve őrzött hagyatéka

A lisztes kankalin egykor a Káli-medence és a Tapolcai-medence jellegzetes és nagy egyedszámú lápréti növényfaja volt. Mostanra már csak néhány kisebb élőhelyfoltba szorultak vissza féltve őrzött állományai. A Balaton-felvidéki élőhelyein a fakadó forrásvizekkel átitatott, tőzeges láprétek fokozottan védett ritkasága, azonban Európa magasabb hegységeiben nem számít ritka növénynek. Hazánkban jégkorszaki reliktum; egy hidegebb kor, egykor sokkal elterjedtebb, mára hűvös mikroklímájú lápokra visszaszorult faja. Korábban csak a Balaton-felvidék két láprétjéről ismertük, ezért is válhatott az 1997-ben megalakult nemzeti park címernövényévé. Április végén nyílnak – jellemzően tőcsoportokban – rózsaszínű virágai a Balaton-felvidék néhány üde láprétjén. A faj kifejezetten érzékeny az élőhelyi körülmények változására, speciális élőhely-igénye miatt megőrzése nagy odafigyelést igényel. 2002 óta minden évben rögzítjük a fellelt egyedek számát, a konkrét előfordulások alapján próbáljuk meghatározni a kankalin számára leginkább megfelelőnek tűnő vegetációstruktúrát, és ehhez igazodva végezzük el a szükséges beavatkozásokat, melyek élőhelyenként különböznek egymástól. Alapvető fontosságú a láprétek optimális szerkezetének, mikroklímájának fenntartása érdekében a megfelelő vízellátás biztosítása, mely leginkább vízvisszatartó műtárgyak segítségével oldható meg. A kutatások során bebizonyosodott, hogy a lisztes kankalin az erőteljesebb növekedésű növényfajokhoz képest igen gyenge versenyképességű faj. Fennmaradásához meghatározott méretű „lékekre”, azaz nyílt talajfelszínekre van szükség. Ez az elhalt növényi biomassza kaszálással vagy legeltetéssel történő eltávolításával oldható meg. Így egyúttal az üde élőhelyek klimatikus szárazodásával egyre inkább előretörő inváziós – jelen esetben aranyvessző – fajok visszaszorítása is megvalósul. Erőfeszítéseink ellenére a lisztes kankalin állományváltozása az utóbbi húsz év adatai alapján aggodalomra ad okot, hiszen mára az állománynagyság drasztikusan, 80 százalékkal visszaesett. Néhány különösen veszélyeztetett – elsősorban lápréti – növényfaj természetes élőhelyre történő visszatelepítésének lehetőségére létrehoztunk egy szaporítókertet, ahol az erősebb természetes állományból származó magok segítségével sikerült egy erős állományt létrehozni.

Szaporítókert. Fotó: Mészáros András

Ennek az állománynak a magterméséből az Igazgatóság munkatársai egy arra alkalmasnak tűnő élőhelyen magszórást végeztek 2006-ban, próbát téve a faj megtelepítésére, ezáltal egy „tartalék” állomány létrehozására. Ez a beavatkozás különösen sikeres fajvédelmi tevékenységnek tekinthető, hiszen 2017-re, egyedszámát tekintve, ez az állomány vált az összes többi közül a legerősebbé. A csökkenő egyedszám ellenére még jelenleg is az. Ezzel az állománnyal együtt mindössze 1000 egyed él a Balaton-felvidéken, amelynek kevesebb, mint harminc százaléka virágzik. Az egyedszám ilyen mértékű lecsökkenése együtt jár a faj genetikai állományának beszűkülésével, ami tovább csökkenti a faj fennmaradásának jövőbeli esélyeit.

Örvendetes viszont, hogy néhány éve a Bakonyalján is előkerült egy kétszáz körüli egyedszámmal bíró populáció, melyről az időközben elvégzett genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy őshonos állományról van szó, ami egyértelműen elkülönül a Balaton-felvidéki állományoktól. Ez természetvédelmi szempontból szerencsés, hiszen a faj génkészletének beszűkülése ellene hat.

Lisztes kankalin. Fotó: Dr. Cservenka Judit

Magyar boglárka – egy igazi mediterrán ritkaság

Napjainkban ez az egyre ritkuló lepkefajunk speciális igényeivel többszörösen is nehezített helyzetben van. A melegigényes magyar boglárka a szőlőnek legmegfelelőbb élőhelyeken érzi otthon magát. A Balaton-felvidék mozaikos szőlőhegyi tájának a meleg délies kitettségű lejtőinek emberi használatában szemmel látható a változás, így a fajnak megfelelő élőhelyek visszaszorulóban vannak. Átmeneti élőhelyei, a se nem tiszta gyep, de még nem is erdő állományok általában felhagyott szőlők területén, molyhos tölgyesek szegélyében, és a szőlőhegyi mezsgyeterületeken találhatók. Ezek az élőhelyek aztán a szőlőtelepítések, épület kialakítások, cserjeirtások, vagy éppen a teljes beerdősülés miatt alkalmatlanokká válnak a faj számára. Emiatt a magyar boglárka a Balaton-felvidéken már csak két területfoltra szorult vissza Pécsely és Balatonfüred térségében. Tápnövénye, embermagasságúra fejlődő cserjénk, a pukkanó dudafürt, mely a napfényes, meleg lejtők és erdőszegélyek faja. Nevét felfújt hüvelyterméséről kapta, melyben legnagyobb hazai boglárkalepkénk, a magyar boglárka hernyója fejlődik, hangyák védelmében. A lepke hernyója valósággal elbűvöli a hangyákat, melyek önkéntes testőrségként vigyáznak a lárvára.  A lepke a nagyobb, kiterjedtebb dudafürt állományokat igényli, ahol mindig talál petézésre alkalmas terméseket. Sajnos az elmúlt években tapasztalható, egyre gyakoribb száraz tavaszok nem kedveznek a dudafürt virágzásának és terméshozásának. Ez a körülmény tovább rontja a kicsiny lepke állományok túlélési esélyeit.

A fentiek miatt szükségesnek láttuk az aktív beavatkozást a faj érdekében, ezért nemzeti parkunk munkatársai két éve több száz dudafürt csemetét ültettek fokozottan védett lepkefajunk élőhelyén, valamint a záródó cserjésekben a virágos kőrisek térnyerésének visszaszorításával terebélyes dudafürt bokrokat jutattak a dús virágzáshoz szükséges többlet fényhez. Reményeink szerint ezekkel a beavatkozásokkal elősegíthetjük legnagyobb termetű boglárkafajunk egyik meghatározó Balaton-felvidéki állományának megőrzését.

Magyar boglárka. Fotó: Mészáros András

Ürge – mezőgazdasági kártevőből fokozottan védett faj

Szemelvényünk talán legismertebb, harmadik tagja az ürge. Azok körében, akik már megfigyelhették élőhelyükön az ürgéket, nagy népszerűségnek örvend. Hazánkban még jelentős állományai élnek, azonban nem véletlenül sorolják a fokozottan védett állatfajaink közé. Élőhelyük területe egyre csökken, a meglévők pedig egyre elszigeteltebbé válnak. A korábbi évszázadokban és ma is elsősorban az extenzív, legeltetéses állattartás a legfontosabb a faj számára. A múlt század első felében még elterjedt mezőgazdasági kártevőként tartották nyilván, mely a szántóföldi kultúrákban (gabona, cukorrépa) okozott károkat. Az egykori kisparaszti gazdálkodók találóan „búzamókusnak” is nevezték ezt a mókusfélékhez tartozó rágcsálót. A nagyüzemi gazdálkodás azonban felszámolta a mezsgyéket, a kisparcellás szántóföldi gazdálkodást, és számos esetben a legelőket is, így az egykor elterjedt ürgéből, a megmaradt száraz legelőkre, esetenként repülőterekre visszaszorult ritkaság lett. A legelő juhok vagy szarvasmarhák olyan állapotban tartják folyamatosan a gyepet, ami kedvező az ürgéknek is. Mint minden vadon élő állatfajt, az ürgéket is elsősorban természetes élőhelyükön tudjuk megvédeni. Nincs más dolgunk, mint hogy élőhelyüket a számukra legmegfelelőbb természetvédelmi módszerrel kezeljük. Azonban ez a valóságban sok esetben nem ilyen egyszerű. Csapadékos esztendőben egy normál vagy száraz évben a területkezeléshez egyébként elegendő állatlétszám könnyen kevésnek bizonyulhat. Az előző gondolatok tükrében érthetővé válik, hogy a legnagyobb kiterjedésű és egyedszámú hazai állományaink leginkább reptereinken élnek. A reptereken a biztonsági előírások részeként szükséges gyepkezelési rendszabályok miatt, kiterjedt és folyamatosan rövid füvű gyepeket találunk, melyeket legeltetés és kaszálás együttes alkalmazásával kezelnek. Ezért tudtak napjainkig fennmaradni a reptereken a nagy egyedszámú és viszonylagosan magas egyedsűrűségű populációk. Hazánknak kiemelkedő szerepe van a faj Kárpát-medencei állományának megőrzésében. A Balaton-felvidéki állományok még népes és változatos genetikai állományú ürgepopulációk, így jelentőségük túlmutat a helyi értékükön.

Ürgetelepités. Fotó: Szentmiklósi-Nagy Kornél

A hímek már kora tavasszal, rendszerint nőnap környékén jönnek elő kotorékukból. Amellett, hogy pótolják téli álmuk energiaveszteségeit, élénk küzdelemmel és vetélkedéssel döntik el az egymás közötti rangsort. Mire a nőstények néhány héttel később befejezik téli álmukat, a domináns hímek uralják a kolónia legjobb területeit. A nőstények április elejére már vemhesek, valószínűleg teljesen önálló kotorékokban élnek. A párzási időszak végeztével, egy hónap vemhesség után hozzák világra kölykeiket. Június második felében a kölykök már anyjuk kotorékának környékén játszadoznak és önállóan is szerzik táplálékukat. A család július vége felé kezd felbomlani, a fiatalok fokozatosan alakítják ki első járataikat. Kotorékuk ekkor még rendszerint csak egy bejárattal rendelkezik. Mivel az élőhelyek beszűkülnek, szigetszerűek, nem minden esetben képesek az az évi fiataloknak helyet biztosítani. A fiatal állatok egy része vándorlásba kezd, de az alkalmas élőhelyek hiányában vagy azok nagy távolsága miatt, nem jutnak el oda, elpusztulnak, ragadozók zsákmányává válnak és kényszerűségből sok esetben alkalmatlan élőhelyet választanak a téli álomra. Munkatársaink már több mint egy évtizede ürgetelepítésekkel segítik a faj élőhelyfoglalását. Az évek során már több mint kétezer egyedet telepítettek át új élőhelyükre, ahol főként legeltetéssel biztosítják a megfelelő élőhelyi minőséget. A megkezdett munkát folytatni kell, mert az ürgeélőhelyek elvesztése, az elszigetelt állományok fogyatkozása folyamatos versenyfutásra kényszeríti a faj védelmezőit.

Felnőtt ürge táplálkozik. Fotó: Dr. Nagy Lajos

Készítette: Dr. Cservenka Judit, Mészáros András és Dr. Nagy Lajos