Izgalmas fajok tárháza a Duna-Tisza köze

A Kiskunsági Nemzeti Park változatos élőhelyei olyan sokszínű állatvilágnak adnak otthont, hogy nem is vállalkozhatunk egyetlen cikkben történő bemutatására. A szikesek és a homokbuckák világa karizmatikus és jellegzetes területei ennek az alföldi tájnak, így innen emelünk ki néhány fajt virtuális sétánk során.

Az Alsó-Duna mente északi része a terepmadarászok egyik kedvelt helye. Madártani szempontból kiemelt jelentőségű a térség. Itt található a Hortobágy után hazánk második legnagyobb egybefüggő pusztája, ahol többek között emblematikus madarunk, a túzok hazai állományának nagy része is él. A Felső-kiskunsági-pusztától délre húzódó ex lege védett szikes tavak láncolatát hihetetlen gazdag madárvilágukkal pedig a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek között jegyzik.

Horváth Tibor – A puszta kincse

Látványos násztánc a pusztán

Március közepétől a Felső-Kiskunság pusztáin kétségkívül a legnagyobb testtömegű röpképes madár, a túzok a főszereplő. A téli hónapokban a kakasok bajusztollakat növesztettek és nászruhát öltöttek, hogy a dürgés idejére teljes pompájukban virítsanak. Március végén már nagy létszámban jelennek meg a központi dürgőhelyeken, ahol egymással vetélkedve hosszabb-rövidebb ideig tartózkodnak. Ilyen tradicionális dürgőhely a kunszentmiklósi Nagy-rét, ahol ilyenkor akár száznál is több túzokkakas gyűlik össze, hogy torokzacskójukat felfújva, szárnyukat kifordítva, mint óriási fehér virág, topogva tetszelegjenek a tyúkok előtt. Áprilisra némileg rendeződnek az erőviszonyok, és a legtöbb kakas elkülönülten pózol a tyúkok előtt, akik a párzást követően április második felében rakják le tojásaikat.

Fontos, hogy a túzokokat a dürgési időszakban semmilyen emberi zavarás ne érje. A szaporodás sikeressége jelentős részben azon is múlik, hogy háborítatlan körülmények között menjen végbe a nász. A központi nagy dürgőhelyek látogatása a zavarás elkerülése miatt csak szakvezetés keretében történhet, de Kunszentmiklós, Kunpeszér, Bugyi és Apaj térségében nem lehetetlen vállalkozás a megfigyelésük, amihez viszont minimum egy jó távcső szükséges. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság arra kéri a madarak megfigyelőit, hogy a műutakról ne térjenek le, a nyílt területeken ne közlekedjenek!

A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság által szervezett, szakvezetéses, hajnali túzokleső túrák a Felső-Kiskunságban:

Időpontok: 2022. április 9., 16., 23., 30., május 7., 14.
Találkozó: 6:00 óra, Bugyi
Részletek és jelentkezés a https://www.knp.hu/hu/programok oldalon, a kiválasztott túránál.

Horváth Tibor – A túzok

A Kiskunságban mintegy 600-650 példány túzok él. A túzokvédelmi programoknak köszönhetően számuk növekedésnek indult, bár még sok feladat áll a természetvédelmi szakemberek előtt. „A túzok határon átnyúló védelme Közép-Európában” elnevezésű LIFE Nature pályázat keretében, illetve ahhoz kapcsolódóan mintegy 60 km középfeszültségű vezeték került földkábelbe a Felső-Kiskunságban, jelentősen növelve ezzel a túzokok életterét, és megszüntetve a felnőtt madarak első számú veszélyeztető tényezőjét, a légvezetékekkel történő ütközést. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság vagyonkezelésében lévő területeken pedig a mezőgazdasági művelés a túzok ökológiai igényeihez igazodik; vagyis a szaporodási időszakban itt nem történik művelés. Így csökkenteni lehet a mezőgazdasági gépek okozta zavarást és a tojások, fiókák veszélyeztetését.

Amilyen fajgazdag, olyan sérülékeny

A szikes tavak tengerpartokra emlékeztető nagy felületű, sekély, és táplálékban gazdag nyílt vizei vízimadarak tömegeinek nyújtanak ideális táplálkozó-, pihenő- és fészkelőhelyet. A Felső-kiskunsági-tavak láncolata óriási jelentőségű madárvonulás idején, ezért az elsők között kerültek a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek hazai listájára. A fülöpszállási Kelemen-szék, a szabadszállási Büdös- és Zab-szék, a dunatetétleni Böddi-szék csak néhány a térség ornitológiailag kiemelkedő tavai közül. Az egyes időszakokban itt található madárfajokat és azok példányszámát a sekély tómeder miatt nagyban meghatározza az éves csapadékmennyiség, a szeles és napsütéses napok száma, a nyári forróság hossza. Kedvezőtlen időjárású években a tavak gyorsan leszáradnak, vagy a téli és koratavaszi csapadékhiány miatt akár meg sem telnek, mint amire sajnos az idei évben is látunk példát.

Daróczi Csaba – Vadludak a szikes tavon

Ősztől tavaszig nagy tömegekben éjszakáznak és pihennek a tavakon a vadludak, zömmel nagy lilikek és nyári ludak, de ritkább libafajok is előkerülhetnek, mint a veszélyeztetett kis lilik, vörösnyakú lúd, vagy éppen a Nyugat-Európában gyakori, de nálunk csak szórványosan megjelenő apácalúd. A libaseregek pedig vonzzák a nagytestű ragadozó madarakat, hiszen mindig akad egy sérült vagy legyengült példány, amely könnyű préda lehet. Ahol tehát sok liba van, ott akad majd rétisas, parlagi sas is. A szintén tízezres tömegeket is meghaladó átvonuló úszórécék közül jelentősebb fajok a csörgő réce, a fütyülő réce, a nyílfarkú réce, a kanalasréce és a böjti réce. A gémfélék közül gyakorlatilag az összes hazai jellemző faj előfordul a területen.

Máté Bence – Kislibus

Tipikus sziki fészkelő a gulipán és a gólyatöcs, állományuk évre évre jelentős ingadozást mutat. Hozzájuk a gyakoribbnak számító bíbic, piroslábú cankó, esetleg nagy goda társul. A sárszalonkák a kevéssé szikes, inkább mocsaras réteken választanak fészkelőhelyet. A tavaszi és őszi vonulási időszakban – megfelelő vízállás esetén – egyaránt nagyszámú átvonuló partimadár figyelhető meg a területen. Az aranylilék tavasszal nagyobb, ősszel kisebb csapatokba verődve vonulnak át, de rendszeres a kis lile, parti lile, ezüstlile is. Vonuló bíbiccsapatok már februárban feltűnnek. Partfutók közül leggyakoribb a havasi partfutó, kisebb számban sarlós partfutó, Temminck-partfutók is megjelennek. A pajzsoscankók tavasszal akár tízezres számban lehetnek jelen, májusban a színpompás gallérú hímek látványos dürgését is megfigyelhetjük. A nagy pólingok jellegzetes, messze hangzó, panaszosan fuvolázó „pó-li” hangját könnyű felismerni, mint ahogy magát a madarat is igen hosszú, lefelé hajló csőréről.

Koncz-Bisztricz Tamás – Egy csepp (Gulipán)

Homoki túlélési stratégiák

A Kiskunság éghajlatára jellemző a meleg nyár és az országos átlagnál kevesebb csapadék. A homokhátság rossz víztartó képességű, laza homoktalaja napközben gyorsan felmelegszik, este pedig gyorsan lehűl. A homoki gyepek élőlényeinek így különböző túlélési stratégiákkal alkalmazkodniuk kell a napközbeni forrósághoz és a szárazsághoz.

A homokon nem ritka a 60 °C-nál is magasabb nyári talajfelszíni hőmérséklet, ezért a sivatagihoz hasonló életmódot folytató rovarokat találhatunk Közép-Európa ezen szegletében.

Kolon-tavi archívum – Hangyaleső-lárva tölcsér

Vannak fajok, melyek testét hosszú lábak tartják el a forró talajfelszíntől. Így tesznek például a homokfutrinkák (Cicindela sp.), amelyek hosszú lábai nem csak a forró talajfelszíntől való eltartást biztosítják, de kellően fürgévé is teszik ezeket, az áldozataikat sokszor lerohanással zsákmányul ejtő ragadozó bogarakat. Hasonló testfelépítést mutatnak a főként sivatagi rokonsággal rendelkező, Cataglyphis nemzetségbe tartozó hangyák is, amelyek közül két fajjal is találkozhatunk a Kiskunság felnyíló homoki gyepjeiben.

Más fajok egyedei a legmelegebb nappali órákban egyszerűen elássák magukat, vagy eleve földalatti üregeikben maradnak. Így tesz például a bütyköshátú ormányos (Herpes porcellus) – közkeletű nevén malackaormányos. Ezek a bogarak érdeslevelűekkel táplálkoznak, így leginkább azok hajtásain tartózkodnak. Nyaranta a nappali forróság elől a tőlevélrózsák alá bújnak, vagy egyszerűen csak leássák magukat a növények gyökereihez, ahol már hűvösebb mikroklíma fogadja őket. A nem csak homokterületeken élő, de Magyarországon széleskörűen elterjedt barna ásóbéka (Pelobates fuscus) és a kifejezetten homoktalajokhoz kötődő homoki gyík (Podarcis tauricus) szintén földalatti üregekbe húzódva vészeli át a déli forróságot.

Ábrám Örs – Malackaormányos

A malackaormányosnak van egy másik túlélési stratégiája is, nevezetesen, hogy megtévesztésig hasonlít egy talajröghöz, mintha csak homokszemcsék tapadtak volna egymáshoz. Szüksége is van erre az álcára, mert röpképtelen és kevéssé mozgékony, így megfelelő rejtőzködés híján könnyűszerrel zsákmányul ejthetnék a ragadozók. Persze sok más is faj alkalmazza a rejtőszín adta előnyt, például az önbeásó sáska, vagy másnéven dűnesáska (Acrotylus longipes), amely ráadásul a kedvezőtlen körülmények hatására, így éjszakára vagy a téli időszakra be is ássa magát a homokba és hibernálja magát.

A homokos talajok laza szerkezete további különleges alkalmazkodási módokat tesz lehetővé. Csak egyet említünk még ezek közül. Biztosan sokan láttak már a homoktalajokon apró, tölcsérszerű mélyedéseket. Ezek alján, magukat a homokba fúrva a pusztai hangyaleső (Acanthaclisis occitanica) lárvái várják a csapdájukba sétáló zsákmányukat. Ha egy hangya beleesik a tölcsérbe, abból nagyon nehezen tud szabadulni, hiszen annak meredek és omladékony faláról minduntalan visszacsúszik. A talajszemcsék mozgását érzékelik a hangyaleső lárvák, és nincs is más dolguk, mint megragadni és a mélybe húzni áldozatukat.

Dr. Nagy Edit – Hangyaleső

A homokterületek különleges élőhelyi feltételeihez az egyes fajok tehát különböző stratégiák segítségével alkalmazkodtak, ami hozzájárult a homoki gyepek egyedülálló fajkészletének kialakulásához.