Keleti Éva átvette A magyar természetfotó tiszteletbeli nagydíját szimbolizáló Arany Daru szobrot

A fotográfus és szerkesztő Keleti Éva nemcsak az elmúlt hetven év magyar fotográfiájának meghatározó alkotója és alakítója, de a hazai természetfotózásból is jelentős mértékben kivette a részét. A művész a Varázslatos Magyarország természetfotó pályázat zsűritagjaként tizennégy éven át értékelte a magyar természetfotósok csaknem negyvenezer képét. Az idén kilencvenkét éves fotós bejelentette visszavonulását a zsűri köréből. A Varázslatos Magyarország a magyar természetfotósok nevében átnyújtotta neki az Arany Daru szobrot és a vele járó címet, A magyar természetfotó tiszteletbeli nagydíját. Ennek kapcsán beszélgettünk a tizennégy év tapasztalatáról, a természethez és a természetfotózáshoz való viszonyulásáról.

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a Varázslatos Magyarországgal, és miért vállaltad el a felkérést annak idején, hogy zsűritag legyél?

Ha jobban belegondolok, ezt most kérdezték meg tőlem először. A pályázat megalapítójával, Gaál Péterrel egyszer régen munkakapcsolatba kerültem, ő akkor kezdő fotós volt, még ismerkedett a jó gépekkel. Lehetősége adódott, hogy fotografáljon, és mivel a természetfotózás különösen tetszett neki, elhatározta, hogy csinál egy pályázatot. Pont ekkor találkoztunk, és megkérdezte tőlem, hogy lennék-e zsűritag. Rögtön mondtam neki, hogy Péter, én nem vagyok természetfotós, teljesen kívülálló vagyok a témában, a műfaj egész más területén dolgozom. Erre azt mondta, nem baj, próbáljuk meg, még akkor is, ha kiderül, nekem nem tetszik a dolog. Mondtam neki, hogy megpróbálni mindent meg lehet. Aztán egy kicsit érdeklődtem a nevesebb természetfotósoknál, és rájöttem valamire: tulajdonképpen a természetfotózás majdnem olyan, mint a színház. Az erdő, a víz vagy a hegyek a színpad, és én vagyok a színházi fotós, aki ezt lefotografálom, illetve aki ezekről véleményt mond. Úgyhogy egy nagy igazságot most hadd mondjak ki: minden fotográfia az életet adja vissza. Csak az a kérdés, hogy minek nevezzük. Lehet természetfotográfia, lehet portréfotográfia, de végeredményben csak azt tudjuk megfotografálni, ami megtörténik, ami valós és igaz, és azt tudjuk továbbadni, illetve másoknak is elfogadhatóvá tenni, amit mi szeretünk, ami nekünk tetszik, mert ami nem tetszik, azt miért fotografáljam le. Ha megyek sétálni a gyerekekkel, akkor én is úgy nézem a világot, mint a természetfotósok. Vettem olyan optikát is, amire persze semmi szükségem nincs, de ha egyszer mégis, például, ha szarvast szeretnék lefotografálni az erdőben, akkor ne a gép legyen az akadálya.

balról jobbra: Kövesi Eszter, Keleti Éva, Gaál Péter

Mit jelent számodra a természet, az állat- és növényvilág, és mennyire van vagy volt jelen mindez az életedben?

A természet egyenlő az életemmel, hisz a természetben élek, nagyon nagy befolyással van az egyéni boldogulásomra és a családom életére is, összességében a természet nélkül nem élhetnénk. Ez igazán szépen hangzik, de ha őszinte akarok lenni, a bakancslistámon két dolog nem teljesült egy életen át. Az egyik, hogy kertes házban lakjak. A másik, hogy valamilyen konkrétabb kapcsolatom legyen a természettel. Borzasztóan örülök annak, hogy az egyik unokám – mert van négy unokám és hét dédunokám – annyira természetimádó, hogy megcsinálta a Kéktúrát. A feleségével két gyermekük, két kutyájuk és két macskájuk van, mondhatni, nagycsaládként élnek, és imádják a természetet. Danika, az unokám azt mondta, hogy ő olyan természetbúvár lesz, amelyik nem csak a tengerbe fog lemerülni, hanem az égbe is fel fog merülni, és majd le is rajzolja nekem, hogy mit jelent a felmerülés. Úgyhogy, ha valaki szeretne erről megtudni valamit, forduljon bátran hozzám!

Fotóriporterként töltötted az életedet, embereket fényképeztél, fényképezel. 2009 előtt – amikor a VM belépett az életedbe – mennyit tudtál a természetfotózásról, mennyire érdekeltek a természetfotók?

A természetfotózásról gyakorlatilag semmit sem tudtam. Ahogy az imént említettem, mielőtt igent mondtam a felkérésre, egy-két természetfotós kollégámat megkérdeztem, és akkor derült ki számomra, hogy ez csak egy bélyeg, egy jelző, hogy valaki természetfotós. Hisz ő is fotográfus, mindent fotografál, ami eléje kerül, csak őt épp a természet érdekli, engem pedig a színház izgat. Mindenki életében van egy izgalmas pont, amit (ha nem is mint fotográfus) meg akar ismerni, de a saját foglalkozásán belül szeretne elmélyülni benne. Kell lennie valaminek, ami egy életen át érdekli az embert. A természetfotósnak ez a természet. Ezen belül persze lehet, hogy az erdőt vagy épp a szarvasokat szereti fotografálni. Egy természetfotó pályázatnál, ha leválasztod a szarvasokat, őzeket, nyulakat, ürgéket és a rókákat, sokszor már a képek felét megtekintetted. A természetfotósok nagyon nagy része ezzel az öt témával foglalkozik. Az ürgéket szinte minden körülmény között láttam, játékosan, haragosan, kiabálva, veszekedve, ők mindent tudnak, amit mi, emberek is tudunk. Hála a természetfotósoknak, mindez meg is van örökítve. Személy szerint én a legkirályibb állatnak a szarvasokat tartom. A szarvas az, ami megtestesíti az erőt, a hatalmat, a kedvességet. Úgyhogy, ha ilyen kérdésre kerülne sor, az én kedves állatom a szarvas.

Mit vártál egy ilyen természetfotó pályázat zsűrizési feladatától, milyen reményeid és kételyeid voltak?

Rengeteg kételyem volt, hogy meg tudok-e felelni a feladatnak. A reményeim viszont nagyon egyszerűek voltak, mert nem kötődtek a tematikához. Abban reménykedtem, hogy többet tudok meg a fotográfiáról, a világról, az emberekről, és azt hiszem, hogy erre a legalkalmasabb a természetfotográfia, hisz minden természetben található állat, növény azonosítható az emberrel. Vannak haragos növények, vannak kedves állatok, vannak mókás állatok, például az ürge. Vannak játékosak, a gyerek rókáknál helyesebbek a világon nincsenek. Én például imádom a sárga virágokat. Most, hogy közelebb voltam a természethez, rájöttem, hogy majdnem minden növényben benne van a sárga szín, úgyhogy tulajdonképpen azért szeretem a természetfotót leszűkíteni növényfotóra, mert a sárga színt valahol mindenütt megtalálom.

Keleti Éva lakásán interjú közben

Minden évben több ezer fotót néztél végig, értékelted őket. Hány képet kellett értékelned egy hónapban, mennyire volt fáradságos munka, és milyen szempontok mentén pontoztad ezeket a fotókat?

Számomra ez sosem munka, sokkal inkább szórakozás volt. Nem tudom megmondani, hogy pontosan hány fotót néztem meg egy hónapban. Néha nagyon sokat, és ez kimondottan fárasztó tudott lenni, ami azt jelezte nekem, hogy talán most nem olyan jó az anyag, mert ha jó, akkor azt öröm végignézni. Természetesen vannak hullámvölgyek a pályázatokban, a zsűriző kollégákban és bennem is. Mindig nehezebb, amikor nincs igazán téma, és a kollégák előveszik a régebbi anyagaikat, mert abban már nincs benne az az izgalom, amit az újdonság ereje hoz ki a fotósokból. Látom, érzem, egy képen, ha régi. Üzen nekem, hogy vigyázz, ez nem egy friss fotó, ez nem egy új látásmód. Amit igazán szerettem, az az új anyag megtekintése, így minden hónapban nagy izgalommal nyitottam meg a galériát. Amikor első alkalommal átnéztem őket, volt, amire azonnal felfigyeltem, vagy azt mondtam, jaj, ez egy nagyon jó kép, és akkor az a végén a pontozásnál is ugyanezt a hatást érte el. Minden képnek van vonzereje és taszító ereje, és azt nem kell sokáig nézni, vagy sokáig kapcsolatban lenni vele, mert vagy üt, vagy taszít, de azt rögtön megteszi. Ez valahogy a természetfotónál sokkal erőteljesebb, mint a más címkével ellátott fotónál. Egy dolgot még fontos kiemelnem: sokkal jobban tudom zsűrizni, és sokkal jobban érzem a képet akkor, ha ismert tájról, vidékről vagy akár állatról van szó. Az én kritikám, hogy nem szeretem a külföldi állatképeket, azt zsűrizzék a saját ország fotósai. Mi sosem tudunk beilleszkedni abba a légkörbe vagy világba, amiben ők élnek, és fordítva. A másik pedig, amiért nem szeretem a külföldi képeket, mert nem ismerjük az életet, és a természetfotó az életnek egy leképezése, és nem tudom, hogy jól csinálja vagy nem jól csinálja, mert nem tudom, hogy a tengerpartól vagy a hegytetőről hova megy haza, és ehhez tudni kellene. De élvezettel nézem és élvezettel zsűriztem őket, csak jobban szeretem, amikor oda van írva, hogy melyik természetvédelmi terület, és tudom azt, hogy ki ment ott és ki sétált ott, és tudom azt, hogy ki készült egy évig arra, hogy egy bizonyos felvételt elkészítsen. Mert visszaköszönnek az előkészületek, a próbálkozások, és aztán a végén megszületik a kép, amire én boldogan adom meg a 8-as 9-es, vagy akár a 10-es pontot.

Milyen számodra az a fotó, ami valóban kiemelkedik, amire felkapod a fejed?

Nagyon fénykedvelő ember vagyok, így ha a kép a fénnyel varázsol valamit, elmondja a mondanivalónak egy részét, vagy csupán széppé teszi a képet, akkor nekem már a három-négy pont megvan. Rengeteget mond a kompozíció, hisz én magam is tudom, hogy bizonyos körülmények között milyen nehéz arra figyelni, hogy minden rendben legyen, hogy a kép jól legyen komponálva, és megvilágítva is. Ha teljesen át tudja nekem adni a mondanivalót, és az előzőek mind összeállnak, sőt ha még egy pici sót ráteszünk, tehát még valami plusz van rajta, akkor nagyon boldog vagyok.

Az elmúlt tizennégy év alatt főként az volt a jellemző, hogy a zsűritagok között az egyedüli voltál, aki nem természetfotósként tevékenykedett, hanem fotóriporter, színházi fotós volt. Mit gondolsz, a Te szűrőd mennyire adott hozzá a képek értékeléséhez, mennyire tekintettél másként a képekre, mint a többiek?

Most egy olyan kérdést teszel fel, amit én tizennégy éve szerettem volna feltenni. Sokat gondolkoztam, vajon akkor hogyan fogadott a természetfotós társadalom engem mint kívülállót. Akárhogy is nézem, a természetfotósok a fotográfiai közösségben egy nagyon erős csoport, nemcsak gondolkodásban, hanem tudásban is, és azt hiszem, hogy már azzal meg kell harcolniuk, hogy megkaphassák azt a megtisztelő nevet, hogy természetfotós. Ha valaki bekerül közéjük, annak már nagyon sok mindent le kellett tennie az asztalra. Na, most jön valaki, aki talán a saját területében már produkált, de egy olyan idegen talajra lép, amit sosem próbált. Ha végignézed a munkásságomat, a sporttól kezdve mindent találsz, csak természetfotót nem. Hiába szeretem a természetet, és gyönyörködöm benne, sosem fotografáltam. A mai napig nem tudom, hogy befogadott-e engem a természetfotós társadalom, és hogy az én X pontszámom ugyanolyan értékű-e, mint mondjuk egy természetfotós zsűritársam pontszáma. Lehet, hogy azt mondják, Keleti Éva megpróbált valamit, de hát fogalma nincs, hogy miről van szó. A zsűrizésem során mindig azt néztem, hogy fotográfiailag milyen ez a kép. Nem azt figyeltem, hogy mint természetfotó milyen, hanem, hogy mint fotó milyen. Lehet, hogy olykor lepontoztam egy különleges madarat, mert bár gyönyörű a madár, és a természetfotósnak óriási dolog, hogy megtalálta és le tudta fotografálni a fotográfia legjobb eszközeivel, de az a pici plusz só nincs benne, ez csak egy nagyon jó fotó. Tehát most kérek elnézést a természetfotósoktól, ha én a csodafelfedezésekre, legyen az egy ritka madár vagy egy ritka növény, nem figyeltem oda eléggé. Szerettem a fotósokat, és szerettem volna mindig olyat adni, ami nekik is és nekem is megfelel, de nem mindig találkozik a véleményünk.

Hol van ma a természetfotózás helye a magyar fotográfia térképén, illetve lehet-e művészet a természetfotózás, tartozhat-e a képzőművészeti ágak közé?

A természetfotózás része a fotográfiának. Ha arról beszélünk, hogy művészet-e a természetfotó, akkor arról beszéljünk, hogy művészet-e a fotográfia. Mi iszonyú nagy harcot vívtunk. Én akkor még kezdő és fiatal voltam, de az akkori nagy öregek sokat tettek azért, hogy a képzőművészet befogadja a fotográfiát. Mindig úgy tekintettek rá, mint a művészeteknek egy alvállalkozására, a fotóművészet szót csak nagyon ritkán hallottam. Tulajdonképpen nem érdekes, hogy ki mit mond, hogy művészet-e vagy sem. Tudsz-e örömet okozni vele? Tudsz-e szépséget generálni a képpel? Tudsz-e az embereknek egyfajta belső megnyugvást adni a műveddel? A legfontosabb, hogy töltse be a feladatát. Legyen építő, legyen szép, legyen az emberek számára érthető, és persze legyen mondanivalója. Nem érdekes, hogy valaki fotóművész-e vagy sem. Az az érdekes, hogy mit tesz le az asztalra. Mondjuk ha itt ül tíz ember, ők mit mondanak a képéről, milyen érzéseket vált ki belőlük.

Egy saját példát tudok mondani. Nem olyan régen halt meg Lang Györgyi. Sokszor fotografáltam. Pár évvel ezelőtt csináltam egy képet róla Falusi Mariannal együtt, akivel nagyon jó barátok voltak. Györgyi lakásában volt egy úszómedence, mert mindennap vízitornáznia kellett. Onnan mindig Mariann emelte át a tolószékébe. Azt szerettem volna a képpel kifejezni, hogy mi az, hogy hiány. Hogy valaki elment, és hagyott maga után egy űrt, és a másikban mi a hiány érzése. Felmentem Györgyi lakására Mariannal, és hirtelen megláttam a tolószékét, ami üresen állt. Mondtam Mariannak, hogy fogja meg a széket. Amikor megfogta a tolószék hátát, abban a pillanatban elindultak a könnyei, én pedig rögtön exponáltam. Azt hiszem, hogy ez a kép jól mutatja, milyen valójában a hiány, hogy nincs már Györgyi, de van, akinek nagyon hiányzik. Ha ezt elérem a természetfotóval, ha el tudom érni bármilyen felcímkézett fotográfiával, akkor arra merem azt mondani, hogy művészet. Arra merem azt mondani, hogy ezért érdemes volt élni. Mert van az ember életében olyan pillanat vagy olyan megörökített kép, aminél az jut eszébe, hogy ezért érdemes volt élni. Én annak örülök, hogy ennél a pályázatnál nagyon gyakran érzem azt, hogy nagyon jó volt ez a tizenpár év, mert nagyon sok olyan képpel találkoztam, amelyekért érdemes volt élni. Sok emberrel volt szerencsém találkozni, akik az én szemem előtt nőttek fiatal természetfotósból olyanokká, akiknél megtisztelő, hogy zsűrizhettem a képeiket. Remélem, hogy az új generációban is ott vannak a jövendő Daróczi Csabák és a többiek. 

Mit üzennél a fotósoknak, akik, ahogyan mondtad, a szemed előtt nőttek fel és a pályakezdőknek, akik lelkesen kijárnak a természetbe fotózni?

Először is azt, hogy nagyon szeretem őket. Mert azt, aki a természetet szereti, és abban fotografál, csak át kell ölelni, és szeretni kell. Hogy mit üzenek még? Próbálják átélni azokat az örömöket, amiket a természet tud nyújtani, keressék meg azt, ahogy a természet az ő gondolkodásukban, fejlődésükben segíteni tud, tiszteljék a nagyokat, egymást, és segítsék mindig az új generációt.

Keleti Éva átvette A magyar természetfotó tiszteletbeli nagydíját szimbolizáló Arany Daru szobrot a Varázslatos Magyarországtól

Átvetted A magyar természetfotó tiszteletbeli nagydíját szimbolizáló Arany Daru szobrot, amelyet az elmúlt tizennégy év munkájával érdemeltél ki, és azért, amit tettél a magyar természetfotósokért és ezáltal a magyar természetfotózásért. Mit jelent számodra ez a szobor és az elmúlt évek, melyeket a Varázslatos Magyarország zsűritagjaként töltöttél?

Nagyon furcsát fogok mondani. Jó lenne, ha néhány év még lenne benne. Mert én mindig annyira vártam a hónap vége környéki időket, amikor jött az e-mail, hogy kezdődhet a zsűrizés. De hát az élet nem ilyen, kilencven felett az ember ne akarjon már mindent csinálni. Nekem ez azt jelenti, hogy nincsenek határok, ugyanúgy elismeri a szakma, az emberek a fotográfia minden területét, és magát a fotográfiát. Úgyhogy nincsen természetfotó, nincsen színházi fotó vagy portréfotó, hanem fotográfia van. Senki ne vegye nagyképűségnek, de nekem e pillanatban ez többet jelent, mint a Kossuth-díj. Mert egy egész más közeg adta nekem ezt a díjat, ami egyrészt szakmai, másrészt sok kételyemre választ ad, mert úgy érzem, hogy befogadott a természetfotós társadalom. És még egy fontos dolgot mond nekem. Érdemes újat tanulni – még idős fejjel is –, mert az újdonság mindig ad valamit. Nemcsak annak, aki csinálja, hanem annak is, aki nézi, befogadja. Nagyon szépen köszönöm a természetfotós közösségnek, a fotográfusoknak és mindenkinek ezt a csodálatos szobrot, az alkotójának pedig külön. Remélem, hogy nemsokára lesz egy következő tiszteletbeli nagydíjas, persze nem azért, mert abbahagyja a zsűrizést, hanem mert megérdemli ezt a szép madarat.

Végtelen hálával tartozunk Keleti Évának, amiért majd másfél évtizeden át havonta több száz képet vizsgált meg és értékelt, véleményével alakítva a magyar természetfotósok szakmai rangsorát. Kívánjuk, hogy még sok éven át ajándékozza meg képeivel és gazdag világlátásával a fotográfia minden ágának szerelmeseit!

Az interjút készítette: Kövesi Eszter (Varázslatos Magyarország)
Lejegyezte: Jáky Eszter (Varázslatos Magyarország)