Örömmel tapasztalta a Kiskunsági Nemzeti Park, hogy két nőszőfű faj is megjelent a Kolon-tó medrének kotrásából származó iszapdepóniára 2012-ben rekultivációs céllal ültetett erdőben.

A Kolon-tónál jelentős élőhely-helyreállítás történt 2011-2013-ban. Az 1400 hektáros ingoványos területről a korábbi lecsapolások eredményeként eltűntek a nagyobb, természetes nyílt vizek. Az első nagyobb beavatkozás még 1988-89-ben történt, amikor kotrással kialakítottunk egy közel 6 hektáros, 1,5 m mélységű nyílt vízfelületet (az ún. Öreg-víz), ahol a tó különleges halállománya az aszályos években is menedéket talált. 2011-12-ben egy jelentősebb méretű, 20 hektár kiterjedésű nyíltvizet is kialakítottunk, változó, 1-1,8 m vízmélységgel (az ún. Nagy-víz). Az erős hullámzást itt már szigetek törik meg, melyek pihenőhelyként is szolgálnak a madarak számára.

A meder kotrásából származó nagy mennyiségű iszapot a tó mellett deponáltuk és rekultiváltuk. 16 hektáron őshonos fa- és cserjefajokból álló erdőt telepítettünk rá. Ültettünk többek között hazai nyárfajokat, magyar kőrist, kocsányos tölgyet, hazai szil fajokat, galagonyát, kökényt, mogyorót. A növekedéshez idő kell, de az évszázad közepére ez a mesterséges erdő már egy természetes erdő képét fogja mutatni.

10 év elteltével új, védett fajok is megtelepedtek itt. Nagy örömünkre idén először egy tő virágzó bugaci nőszőfűre (Epipactis bugacensis) és egy tő vörösbarna nőszőfűre (Epipactis atrorubens) bukkantunk.

Vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens). Fotó: Vadász Csaba

A nőszőfüvek az orchideák közé tartoznak. A kosboroknál és a bangóknál talán kevésbé látványosak, de nem kevésbé szép és érdekes növények. Kutatásuk az 1980-as évektől lendült fel, melynek következtében számos új fajt sikerült leírni a közép-európai térségből – hazánkból ráadásul rövid időn belül kettőt is: a bugaci- és a Tallós-nőszőfüvet. A hazai nőszőfüvek egy kivétellel erdőkben élnek (a mocsári nőszőfű láprétek faja), és számos orchideafajhoz hasonlóan pionír fajként viselkednek, azaz a valamilyen zavarás, bolygatás hatására szabaddá váló felszínt igen gyorsan képes elfoglalni.

A Kiskunságban is előforduló hét nőszőfűfaj közül a leggyakoribb a vörösbarna nőszőfű, melynek élőhelye igen hasonló a bugaci nőszőfűéhez, gyakran együtt is fordulnak elő. A júniusban virágzó bugaci nőszőfű a Duna–Tisza köze bennszülött faja. A gyepkonkurenciát nem viseli, elsősorban a ritkás aljnövényzetű nyarasokban fordul elő, méghozzá általában telepített hibridnyarasokban, mert azok szegényes cserje- és gyepszintje kedvez a fajnak. Éppen ezért némileg meglepetés volt a Kolon-tónál, hogy a telepített erdőnek nem a tisztán fehér nyárral, hanem az elegyesen ültetett részében tűntek fel.

A bugaci nőszőfű törékeny, mindössze 15-25 cm magas, vékony szárú növény. Zöldes, apró virágai nem feltűnőek, közelről szemlélve azonban igen dekoratívak. A vörösbarna nőszőfű már termetesebb, 40-60 cm magas, tömött virágzata is szembeötlőbb, a vöröstől a barnásvörösig változhat a színe.

Bugaci nőszőfű (Epipactis bugacensis). Fotó: KNP archívum

A nőszőfüvek jellemzően április-májusban virító rokonaikhoz képest jóval később nyílnak: fajtól függően június közepétől akár augusztusig is találkozhatunk virágzó példányaikkal. Ennek oka, hogy megporzóik elsősorban társas életmódú darazsak, a darázs-kolóniák pedig nyár derekára-végére erősödnek meg leginkább, ekkorra él a legtöbb darázs a kolóniában, vagyis ekkor látogatják legnagyobb eséllyel a virágokat. A pollencsomag a megporzó rovar fejére ragad, így szállítódik el. Néhány fajuk önmegporzó, de a virágzási idejük ennek ellenére nem csúszott előrébb.

Ritkaságuk okán az összes kiskunsági (és hazai) nőszőfű-faj védett, illetve a bugaci nőszőfű fokozottan védett. Utóbbi természetvédelmi értéke 250 000 Ft. Az erdőben járva nem csupán azért érdemes alaposan a lábunk elé nézni, hogy megtaláljuk és megcsodáljuk a nőszőfüveket, de azért is, nehogy eltapossuk az erdő zöldjébe beleolvadó törékeny virágokat.

A vörösbarna nőszőfű és a bugaci nőszőfű gyakran együtt fordul elő. Fotó: Aradi Eszter