Hati Tamás

Ha ránézek egy fotós weboldal „Magamról” részére, az gyakran olyan száraz és tömör, hogy egy sivatagi kaktusz is vizet kérne mellé. „Ekkor születtem. Ezt vettem. Itt tanultam. Most itt tartok. Jó vagyok, de jobb akarok lenni.” Igen, uram! Mintha egy katonai jelentést olvasnék, ahol a szakaszvezető egy határozott bólintással tudomásul veszi, hogy a delikvens időben megszületett, gépet vásárolt, és tanult is valamit. De ha én így írnám meg magamról ezt a részt, az bizony nem én lennék. Mert hát a fotózás nem csak arról szól, hogy hány megapixel és milyen gyújtótávolság – ha így lenne, akkor egy automata parkolóház is élményszámba menne. Nem, a fotózás annál sokkal több: bénázások, elrontott képek, az éjszakai égbolt helyett véletlenül lefotózott nadrágzsebek, és az a felismerés, hogy a „tökéletes expozíció” egy mitikus lény, amit egyszer valaki látott, de azóta senki sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani a létezését. Szóval, ha már bemutatkozom, akkor azt nem egy száraz katonai jelentésként teszem. Inkább úgy, hogy aki olvassa, érezze: én nem csak egy fotós vagyok, hanem egy ember is. Olyan ember, aki egyszer egy túrán négy óra alatt háromezret kattintott, és amikor ezt elmesélte, csak annyit kérdeztek tőle: „Beragadt a gomb?”